„A tatamicsoda kedden folytatódott. Nagyon merész embernek kellett lenni annak, aki berakta volna a pénzét a paksi Kovács Antal sikeres szereplésére...” Két nap múlva kezdődnek Tokióban az olimpiai judotorna küzdelmei. A hátra lévő napokban az Arcanum segítségével, a korabeli sajtóbeszámolók alapján felidézzük a magyar judosport eddigi érmeinek történetét. 9. rész: 1992, Barcelona. Kovács Antal bravúrja...
Barcelona, 1992. július 28.
„Igaz, hogy már junior Európa-bajnok és felnőtt Eb-bronzérmes az egyetemista szőke fiatalember, de nemzetközi rutinja viszonylag kevés. Ám Kovács mindenre rácáfolt, amit a tatamin produkál, az még egy olimpiai bajnoknak is a becsületére vált volna.
Első ellenfele az angolai Torres volt. Ez amolyan bemelegítő játék volt, ugyanis a harmadik percben már Kovács győzelmét hirdették, amely két hét pontot érő, nagykülső gáncs formájában érkezett.
A következő, a második fordulóban a FÁK-beli Eb-ezüstérmes Szergejev következett, aki már nehezebb próbának tűnt, különösen úgy, hogy Anti szeméből egy akció közben kiesett a kontaktlencséje, amelyet aztán rövid próbálkozás után dühösen adott oda a csapat orvosának, Béres Györgynek.
Nem befolyásolta ez sem a teljesítményét, sem a tisztánlátását. Okosan gondolkodva cselgáncsozott, és a negyedik percben egy kiskülső horoggal öt pontot ért el, előnyét a mérkőzés végéig meg is őrizte. Jogosan ugrott talpra a nézőtéren edzője, Hangyási László, aki ide is elkísérte a tanítványát.
Az ágdöntőbe jutásért a súlycsoport egyik legnagyobb egyéniségét kellett legyőznie, az 1988-as olimpia aranyérmesét, a brazil Miguelt. Jól kezdődött a találkozó, aztán szomorúbban folytatódott, ám hatalmas örömmel ért véget: Kovács bokadobása három pontot ért. Ezt überelte a brazil egy ötpontossal, amire azonban egy perc múlva érkezett a válasz, egy csodálatosan kivitelezett, nagy ívű, hét pontot érő belső combdobás formájában. A mérkőzés utolsó percében a fiatal magyar judós a nagy öregek rutinjával őrizgette előnyét, ami azt jelentette, hogy az esti ágdöntőben a hollandok Európa-bajnoka, Mayer ellen léphetett tatamira.
A Kovácsnál hét évvel idősebb, jóval tapasztaltabb versenyzőtől azonban nem ijedt meg a húszéves magyar cselgáncsozó. A harmadik percben horogledöntésből öt pontos előnyt szerzett, amit tartani is tudott. Győzelme sporttörténeti jelentőségű, hiszen az olimpiák történetében nem volt még magyar cselgáncs finalista.
A döntő előtt Kovács tűnt nyugodtabbnak, látszott rajta, hogy minden idegszálával a soron következő mérkőzésre koncentrál. A brit Stevens valamivel alacsonyabb, zömökebb, ám első pillantásra erősebb testalkatúnak tűnt. S mérkőzésük első perce is ezt igazolta. Egy földharc után Kovács éppen csak szabadulni tudott a szorításából, ezt követően azonban Stevens alig-alig táadott, vagy amikor igen, akkor Anti kiválóan blokkolta kísérleteit. Az utolsó tíz másodpercet már hangosan számolta a magyar tábor, s amikor az a fránya mutató a nullmásodpercre ért, Kovács Antal olimpiai bajnokként emelhette ég felé a kezét.
Sporttörténeti győzelme 1992. július 28-án, egészen pontosan 22 óra 55 perckor született, s csalt könnyet sokak szemébe a magyar szurkolók soraiban
Egy fiú elindult
Amikor a junior Eb-ről hazaérkezett a magyar csapat, kiszállt a repülőgépből egy langaléta, hosszú kezű, hosszú lábú fiatalember is. Európa-bajnokként jött haza. Nem tudtuk, nem sejthettük akkor még, hogy 1992 július 28-án a katalán éjszakában olimpiai döntőt vívhat ez a fiú. Megtette, elérte ezt a csodát, ami mérföldkövet jelenthet a magyar cselgáncssport történetében, hiszen a fináléig még a neves elődök sem jutottak el az ötkarikás játékokon.
Kovács Antal, a húszéves paksi fiú valóban mindent alárendelt és alárendel a sportágnak. Egyetemi tanulmányait is felfüggesztette egy esztendőre a judo miatt, s amikor megkérdezték tőle, miért tette, azt válaszolta: ’Nekem most az a dolgom, hogy az olimpiára készüljek, mert ott akarok lenni, s ottis leszek.’
Megérte hát átmenetileg felcserélni az iskolapadot a tatamival. Már csak azért is, mert az őszi tanévkezdésre már úgy mehet majd, mint... S ez azért még a tudományok komor világában sem hátrány.
Nagy győzelem, nagy ünneplés, Kovács Antal sikere után a magyar cselgáncsozók önfeledten ünnepelték a sportág eddigi legnagyobb sikerét. Moravetz Ferencet, a válogatott szövetségi kapitányát alig tudtuk szóra bírni.
’Szinte hihetetlen! Életem legszebb napja ez... Ez a siker, ezek a boldog percek húszéves edzői munkám minden keservéért kárpótolnak.’
Az olimpiai bajnok bármilyen keménynek is tűnt a tatamin, győztesként már könnyezett... ’Hát sikerült... Hogy féltem-e Stevenstől? Őszintén megmondom, nem. Ugyanis nem volt veszteni valóm. Amikor kiérkeztem Barcelonába, az volt a célom, hogy pontszerző helyen végezzek. Ezt jócskán sikerült felülmúlnom. És sok-sok köszönet mindenkinek, aki segített...’
Kovács Antal csodás éjszakája
Sokat fiatalodott ez az Anti gyerek kedd éjszaka óta. Nemcsak azért, mert a győzelem, az arany még simábbá teszi a vonásokat, hanem azért is, mert ’elhagyta’ azt a ritkán növő, szakállnak csak a legnagyobb jóindulattal nevezhető szőrzetet, amely három hónapon át próbálta bizonyítani, hogy Kovács Antal felnőtt férfi.
– Hát ez az... Kölyök vagyok még. Szép, hosszú szálak nőttek ugyan, de olyan ritkák voltak, hogy nyugodtan megnézhettem közöttük az arcbőrömet. Édesanyám többször kérdezte is, mire jó ez.
– Apropó, tudod-e, hogy kollégáink közvetlenül a győzelmed után kocsiba pattantak, s lementek Paksra. Beszéltek édesanyáddal, s ’beleestek’ egy nagy, össznépi karneválba, amelyet a te tiszteletedre hoztak össze sebtében.
– Ez csodálatos! Amikor a dobogó tetején álltam, sírtam. Ezeknek a könnyeknek csak az egyik fele szólt az aranyérmemnek, édesapám februárban halt meg, s nem láthatta, hogy a fiából olimpiai bajnok lett. Ezekben a könnyekben az ő emléke is benne volt egy kicsit...
– Szoktál álmodni, Anti?
– Igen, gyakran, de az utóbbi időben eléggé egysíkúan. Zöld mezőben piros csík, két ember judózik rajta, az egyik én vagyok. Nem tudom megmondani, hányszor ébredtem fel úgy az edzőtáborokban, hogy csurom vizes volt az ágyneműm, és szorítottam veszettül a párnát, a paplant, mintha az az ellenfél cselgáncskabátja lenne.
– Úgy látszik, a Kovácsok már csak ilyenek. Névrokonod, a bunyós Kovács Pista is többször végigjátszotta már a meccseit. A különbség az, hogy őt abszolút esélyesként tartják számon, te pedig tényleg esélytelenként jöttél ide. Azzal a sokat hangoztatott, elcsépelt elvárással, hogy ’becsületesen álljon helyt a sportoló’...
– Ez jogos is. Mert ugyan, ki tesz nyeretlen lóra? De jó volt ez így, nem volt felhajtás, hangoskodás körülöttem. Amikor az elutazás előtt elolvastuk a sorsolást, s láttam, milyen ágra kerültem, mindenkinek azt mondtam otthon, hogy még a tévét se nézzék, innen én nem tudok továbbjutni. Másokat csendesítettem, magamat hergeltem, s az összes leendő ellenfelemre borzasztóan mérges voltam már jó előre.
– Ott volt a lelátó első sorában klubedződ, mestered, Hangyási László is. Számított, hogy érezted a közelségét?
– Hát persze. Azt hiszem, nem haragszik meg, ha barátomnak is nevezem, bár a csendőrpertu járja közöttünk. Minden meccsemre úgy mentem fel a tatamira, hogy pontosan tudtam, mit akarok. Előzőleg ugyanis megbeszéltük. Két taktikám volt. Talán csak az elődöntőben, a holland Meyer ellen improvizáltam. Vele többször edzőtáboroztunk együtt, ismerjük egymást, a szokásos technikákat nem adhattuk el. Az a horogledöntés nem is tudom, kit lepett meg jobban. Egy villanás volt az egész, kínálta magát a mozdulat. Bejött, de lehet, hogy az életben soha többé nem tudom eladni ezt neki.
– Szerdán este kellett, azon a bizonyos egyetlen meccsen. Egyébként a lelátóról a feszültség legkisebb jele sem látszott rajtad. A nagymenők, Szergejev, Aurelio, ott rágták a körmüket, te meg úgy beszélgettél Béres dokival, mintha a paksi kompra várnátok a Duna partján.
– Igazából nem voltam ideges, veszítenivalójuk nekik volt. A nagy versenyekre azonban mindig felszívom magam, de sorozatban egyelőre nem tudok egyenletesen jót produkálni. Ha mondjuk a jövő héten lenne az országos bajnokág, nem biztos, hogy én nyerném. De nem lesz ob...
– Paksról nemcsak azt mondják, hogy atomváros, hanem azt is, a magyar judosport egyik iskolája, nevelőotthona.
– Figyelnek ránk, cselgáncs szakos osztályok vannak az általános iskolában, szóval tényleg minden adott a jó munkához, az utánpótlásneveléshez. Meg vannak társak, barátok. Ha ők nem léteznének, most nem beszélgethetnénk itt együtt. Van például egy edzőpartnerem, Kun Szilárd. Képzeld el, ülök hétfőn a lelátón, nézem Csősz Imit, egyszer csak hátba csap valaki, ő volt az, Szilárd. Elindult Paksról autóstoppal, megvette a belépőt a jegyüzérektől, csak azért, hogy itt lehessen, lásson. Neki is jár egy arany, ő a világ legjobb barátja.
– Kollégáimmal nagy nevetgélések között azt mondtuk győzelmed után, hogy még az atomerőművet is a te nevedre írják majd otthon...
– Szép lenne... Ott járkálnék a marha nagy vezérlőtermekben, energia meg sehol.
– Tényleg... Mit csinálsz, ha hazamész?
– Ki kell mennem, de azonnal a szőlőbe. Édesapám halála után én művelem, van vele dolog bőven. Mielőtt eljöttem, megpermeteztem, gondolom, már megindult a gaz, meg kötözni is kell már biztosan. Meg aztán egy Ágnes nevű hölggyel nagyokat csónakázunk majd a Dunán.
– S mivel Dunaparti ember vagy, törvényszerűen horgászni fogsz...
– Sohasem csináltam, sohasem szerettem, legföljebb pecázok néha-néha, afféle semmilyen felszereléssel. Piszént kívül mást nem is fogtam még.
– Mármint... Mi az a pisze?
– Olyan kis nyavalyás hal, odadobják a macskáknak.
– Kézről kézre adnak az újságírók, a tévések. Azt szokták erre mondani: belecsöppentél a nagy jóba. Milyen?
– Szólnak, hogy várnak, megyek, kérdeznek, válaszolok. Aztán az egész kezdődik újra elölről. Tényleg nem fogtam még föl semmit ebből az egészből. Olyan vagyok, mint mondjuk, a múlt héten vagy tegnapelőtt. De itt van a nyakamban ez a csoda, ez az aranyérem. Látod, milyen szép? S ez azt jelzi, hogy valami nagy dolog történt az életemben. De valójában még tényleg nem fogtam föl. Azt hiszem, a nagy örömöt, a nagy bánatot fel kell dolgozni, meg kell emészteni. Idő kell hozzá. De azért a csapattársak segítenek, hogy leessen a tantusz. Moravecz Feri bácsit ilyen boldognak még sosem láttam. Megérdemli,hogy velünk együtt örülhessen, rengeteget dolgozott fáradhatatlanul.
– Csősz Imrével megadtátok az alaphangot a magyar válogatottnak.
– Biztos, hogy lesz még érmünk, nem is egy. Csak azt sajnálom, hogy Imi nem hitte el igazán, hogy nyerhet az elődöntőben. De ettől függetlenül egy merő öröm most ez a csapat. S hol van még a vége?
– Mondtad, hogy az olimpia előtt felébredtél éjszakánként. Most hogy aludtál?
– Most sem aludtam végig az éjszakát, de most nem volt nedves az ágyneműm, nem szorongattam görcsösen a párnámat. Nem volt miért. Karnyújtásnyira ott volt mellettem minden felriadásom okozója, az olimpiai aranyérem. Az én aranyérmem...
Antinak igaza volt, a mieink meg sem álltak négyig Barcelonában...
OLIMPIAI HELYEZÉSEINK
ARANYÉRMES (1)
Kovács Antal (1992, Barcelona)
EZÜSTÉRMES (3)
Hajtós Bertalan (1992, Barcelona)
Csák József (1992, Barcelona)
Ungvári Miklós (2012, London)
BRONZÉRMES (5)
Tuncsik József (1976, Montreal)
Kincses Tibor (1980, Moszkva)
Ozsvár András (1980, Moszkva)
Csősz Imre (1992, Barcelona)
Csernoviczki Éva (2012, London)
ÖTÖDIK HELYEZETT (11)
Hetényi Antal (1972, München)
Szepesi István (1980, Moszkva)
Bujkó Tamás (1988, Szöul)
Hajtós Bertalan (1988, Szöul)
Dubovszky István (1988, Szöul)
Wágner József (1992, Barcelona)
Csák József (1996, Atlanta)
Kovács Antal (1996, Atlanta)
Karakas Hedvig (2012, London)
Joó Abigél (2012, London)
Ungvári Miklós (2016, Rio de Janeiro)
HETEDIK HELYEZETT (12)
Szabó Ferenc (1972, München)
Csák József (1988, Szöul)
Gyáni János (1988, Szöul)
Gránicz Éva (1992, Barcelona)
Hadfi Dániel (2008, Peking)
Csernoviczki Éva (2008, Peking)
Baczkó Bernadett (2008, Peking)
Mészáros Anett (2008, Peking)
Bor Barna (2012, London)
Csernoviczki Éva (2016, Rio de Janeiro)
Karakas Hedvig (2016, Rio de Janeiro)
Joó Abigél (2016, Rio de Janeiro)
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2021
Forrás: Arcanum
Népsport
Fotó: IJF, Záhonyi Tamás)
