A kecskeméti judo zászlóvivője volt E. Kovács János, aki birkózással kezdte, testvérét követve azonban fiatalon sportágat váltott, majd világbajnoki és Európa-bajnoki ötödik helyezett lett, de a veterán korosztályban a judovilág csúcsára is felért. E. Kovács János 2010 óta nem versenyez, de hobbiszinten a mai napig űzi a küzdősportot. A Kesport múltidéző interjúja.
– Gyerekként mindig küzdősportoló akartál lenni?
– Igen, mindig is ezzel akartam foglalkozni – válaszolt E. Kovács János. – Szabadszállási gyerek voltam, és az első lehetőséget rögtön kihasználtam, amikor Kunszentmiklósról városunkba érkezett Kovács Sándor birkózó edző. Nála kezdtem el birkózni tizenhárom éves koromban. Rá egy évre Sanyi bácsi Kecskemétre ment, elcsalta a testvéremet és engem is a hírös városba, és itt még három évet birkóztam. Ezután azonban Sanyi bácsi megint tovább állt, és Dunaújvárosba igazolt, így én edző- és edzőpartner nélkül maradtam. Nem láttam sanszot a további fejlődésre ebben a sportágban. Testvérem, Károly addigra már áttért a judóra, és őt követve én is otthagytam a birkózást 1976-ban.
– A kecskeméti judosport zászlóvivői voltatok testvéreddel és Nagysolymosi Sándorral. Nem bántad meg, hogy otthagytad a birkózást?
– Abszolút nem bántam meg a döntésemet, bár hozzáteszem, hogy a birkózást is nagyon szerettem, és lehet, hogy abba sem hagytam volna, ha lett volna olyan élet a birkózásban Kecskeméten, mint amilyen a judóban volt. Az első sportágamban nem láttam lehetőséget a fejlődésre, így áttértem a judóra, az is lehetett volna egy megoldás, hogy elmegyek máshová, ahol tudtam volna a birkózásban fejlődni, de nem akartam elhagyni a várost, mert nagyon szerettem és ezzel a mai napig így vagyok, itt élek. Az is bizonyítja ezt, hogy amikor a fővárosba kerültem katonának, akkor a Dózsa és a Honvéd is hívott, hogy igazoljak hozzájuk, de nekem eszembe sem jutott Budapesten maradni, amint tudtam, jöttem haza Kecskemétre.
– Milyen érzés volt a testvéreddel együtt edzeni?
– Jó volt nagyon, mert egymást motiváltuk, és így folyamatosan jobbá váltunk. Mind a ketten felül akartuk múlni a másikat, ő jobb akart lenni, mint én, én pedig nála akartam jobb lenni. Ez igencsak hozzájárult ahhoz, hogy sikeresek lettünk.
– És végül olyannyira sikeres lettél, hogy világbajnoki és Európa-bajnoki ötödik helyezést szereztél kecskeméti színekben. Erre vagy a legbüszkébb?
– A világbajnoki ötödik helyezést tartom a legnagyobb sikeremnek, ha a veterán versenyeket nem nézzük. 2000-ben voltam kint először veterán-világbajnokságon Kanadában, és ott nagyobb sikereket értem el, mint a rendes világbajnokságon, de azért a kettőt nem szabad összehasonlítani.
– Milyen sikereket értél el?
– Kanadában két korosztályban két aranyérmet is nyertem. 2003-ban Kecskeméten rendezték az Európa-bajnokság, illetve 2010-ben szintén hazánkban, Budapesten volt az IJF veterán-világbajnokság. Mindkétszer én nyertem a korosztályomban, és nagyon büszke vagyok erre. 2010-ban egy új sportágban, grapplingben, azaz a földharc világában is megmérettettem magamat, a horvátországi világbajnokságon három aranyérmet is szereztem.
– Mennyiben volt más a felkészülésed a normál versenyekre, és miben más az, amikor szeniorként versenyeztél, és azokra a megmérettetésekre kellett felkészülnöd?
– Sokkal keményebb a rendes, korosztályos világversenyekre felkészülni, mint a szeniorokra, de ez attól is függ, hogy milyen szempontból nézzük ezt a kérdést. Ha saját korosztályodhoz, korodhoz méred, akkor ugyanúgy kell felkészülnöd, mint az ellenfeleidnek. Szeniorként nem bírod azt a fajta terhelést, amit előtte bírtál, de ekkor már az ellenfeleid sem bírják. Tehát egymáshoz képest a szenior felkészülés kevésbé volt keményebb, mint fiatal koromban a felkészülés, de önmagukhoz mérve minden versenyt nagyon kemény előkészületek előztek meg, mert minimum azt kell produkálnod, amit az ellenfeleid is megtesznek.
– Melyik volt a legemlékezetesebb mérkőzésed karriered során?
– Sajnos a legemlékezetesebb mérkőzésem egy fájó pont a szívemben. A mai napig nem tudom elfelejteni az 1985-ös szöuli világbajnokság utolsó meccsét. A bronzmeccsen léptem szőnyegre az akkori egyik legeredményesebb judós ellen. Tizenhat másodperccel a vége előtt három segédpontos intéssel még vezettem ellene, győzelemre álltam, de innen sikerült elveszítenem a mérkőzést. Azért is bánt ennyire a dolog, mert saját hibámból veszítettem. Ki nem forrott, rossz technikával próbáltam támadást indítani, azzal a gondolattal, hogy nehogy megintsenek passzivitásért, mert volt már egy-egy figyelmeztetése az ellenfelemnek és nekem is. Ha az ember egy eredményesebb versenyző ellen küzd, a bírók automatikusan passzívabbnak látják az esélytelenebbet, emiatt elindítottam a támadást a végén, amiből vissza tudott kontrázni az ellenfelem és végül ő nyerte el a bronzot.
– Melyik volt a kedvenc versenyhelyszíned?
– Egyértelmű, hogy a kedvencem ebben a kategóriában Kecskemét. Több, mint tíz versenyt nyertem itthon, ebben benne van a Kecskemét Judo Kupa nemzetközi verseny, benne van a magyar bajnokság és sok más rendezvény is. A mai fiatalok még elképzelni sem tudják, hogy régebben sportágtól függetlenül mekkora sportélet és hangulat volt itthon az ilyen versenyeken. Hazai pályán, hazai közönség előtt elképesztő élmény volt számomra mindig is versenyezni. A lelátó csordultig telt szurkolókkal, kolompokkal, dudákkal buzdítottak minket. Van, akit inkább megfékez ez és stresszes lesz, ha hazai közönség előtt kell eredményt elérni, de én ilyenkor még motiváltabbá váltam. Lehet, hogy más versenyen ki sem jött volna az a plusz, amit ezeken a versenyeken a közönség kihozott belőlem. Bármely külföldi versenyhelyszínt lepipáltak a kecskeméti versenyek.
– 2010 óta nem versenyzel, de a mai napig ott vagy még a küzdősportok mellett, igaz?
– Így van. Judózni már nem judózok, mert a csípőm már nem bírná. Tavaly meg is műtöttek csípőprotézissel, ezért állásból nem dolgozom, de a földharcot még mindig űzöm. Közel sem olyan intenzitással sportolok már, mint régen, de ez természetes is, hiszen vigyázni kell az egészségemre. 2010 óta nem versenyzek, de heti háromszor azért megjelenek az edzéseken, és amit bírok, azt csinálom. Márciusban a koronavírus sajnos megakasztotta a tréningeket, de azóta a saját klimatizált pincémben berendezett konditeremben kőkeményen edzek. Húsz éve nem voltam lent ebben a kondiban, márciusban újra visszataláltam oda, bocsánatot kértem a súlyzóktól, hogy elhanyagoltam őket, és ott tartottam magam formában. Szépen lassan, ahogy az élet is visszaáll a normális kerékvágásába, úgy én is visszakerülök a tatamira végre, és finoman már újrakezdtük a földharcot.
– A sporton túl mivel foglalkozol, hogyan telnek a mindennapjaid?
– Van egy kis fuvarozó cégem, amely szállítmányozással foglalkozik, emellett autómentőzöm, van egy autóm, amivel húzom a trailert, és elakadt személygépjárműveket mentek. Természetesen Kecskeméten élek még mindig, lokálpatriótának gondolom magam. Tizennégy éves koromig Szabadszálláson laktam, oda visszahúz kicsit a szívem, de nagyon szeretem a hírös várost, nem szeretek vándorolni. Nagy honvágyam szokott lenni, ha hosszabb időre elhagyom az otthonomat, régebben a külföldi versenyek után is alig vártam már, hogy hazaérjek, szóval jelenleg is Kecskeméten töltöm a mindennapjaimat.
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2020
Forrás: Kesport
Vizi Zalán írása)
