A magát mindig is ősdebreceninek valló egykori judós, Balogh Zoltán súlyos balesete után a sportújságírásban teljesedett ki. A HajduPress cikke, Tamás Nándor írása.
Leszögezem, hogy elfogult hangvételű interjút olvashatnak alább a kedves érdeklődők, ugyanis a Presztízs Sport főszerkesztőjéhez a kollegalitáson, a munkakapcsolaton és a barátságon túl még az őszinte csodálat is fűz. Az immáron tíz esztendeje a mesebeli kilátással megáldott szentendrei hegyoldalban élő Balogh Zoltán annak idején lelkes cselgáncsozóként lett ismert a cívisvárosban, és nem sokkal később az edzősködésbe is beleszerelmesedett, amit boldogan művelt 1992-ben bekövetkezett balesetéig. Zoli onnantól kezdve kerekesszékben él, és a kezdeti mélypont után – mint meséli – új szerelemre lelt, a sportújságírásban. Kevés pozitívabb szemléletű, energiával töltőbb és barátságosabb embert hord a hátán a föld nála, ezért is kíváncsi voltam hát, hogy van, és miként érzi magát az aktív sport utáni közegében.
– Tősgyökeres debreceni vagy, kérlek, mesélj arról, mikor születtél és hol nőttél fel!
– Januárban lesz tíz éve, hogy Szentendrén élünk, de én mindig debreceni voltam és az is maradok – válaszolt Balogh Zoltán. – 1965-ben születtem, a nagyon apró gyermekévek Pallagon teltek, aztán beköltöztünk a debreceni belvárosba, a Kálvin térre, vagyis a város jellegzetességeinek jó része, a Nagytemplom vagy a református kollégium ott volt a szomszédságunkban. Tízéves koromtól pedig vénkerti gyerekként vágtam neki az életnek. Azaz bennem vegyül a falusi gyermek és a belvárosi, lakótelepi srác. Reggelente most is az első dolgom, hogy megnézem az interneten a debreceni orgánumok híreit, tehát a cívisváros történéseit tekintve sokkal inkább otthon vagyok, mint Szentendrén, ahol a helyi lakossági fórumon túl nem folyok bele a dolgokba. Ha most ránézek a szobám szemben lévő falára, Serfőző Attila barátom – aki egykori ökölvívóként, bokszbíróként, költőként, íróként és festőként ismert – festménye látható, a nappaliban pedig Maksai János, a Nagytemplomot a Piac utca perspektívájából ábrázoló képe függ. Krusovszky Dénes könyvét, az Akik már nem leszünk sosem címűt olvasom éppen, tehát a debreceniség nálam nap mint nap tetten érhető. Rendszeresen járnak a hajdúsági barátok hozzám, ugye, te is voltál már itt, mi mindenkit szeretettel várunk. Szentendrén élünk, de Debrecen az Debrecen. A Loki futballistáit illetően képben vagyok, csakúgy, mint a kézis csajok esetében, de ugyanúgy követem mondjuk Senánszky Petra vagy Kozák Luca karrierjének eseményeit. S természetesen a judót is figyelem, a volt klubomat, ahol a barátaim edzősködnek, Nagy Pisti, Raus Tomi és az öcsém, Csaba. Vagyis a város történései terén ugyanúgy képben vagyok, mintha még most is ott élnék. Amikor hazamegyünk, mindig azt tapasztalom, hogy a város egyre gyönyörűbb. Nem tudom, hány évet ad még a Jóisten nekem, de ez a Debrecen-imádat már végig kísér engem.
– Mikor és hol kezdtél el sportolni?
– Már a Péterfia utcán lévő általános iskolában elkezdtem sportolni, a torna, a kézilabda és egyéb vállfajait űztem. Aztán átköltöztünk a Vénkertbe, ott kezdtem az ötödik osztályt, akkor ismerkedtem meg a nagy szerelemmel, a cselgánccsal. Remek edzőm volt Illés Mihály személyében, baráti társaságom nagy része azóta is a judóból származik. Sportoltam a Debreceni Dózsában, Békéscsabán, majd edzőként visszatértem a cívisvárosba. Ifjúsági aranyjelvényes voltam, ifi válogatott, felnőtt első osztályú sportoló. Aztán hamar rájöttem arra, az én képességeim nem feltétlenül teszik lehetővé, hogy válogatott szinten folytassam a judót. Ezért már Békéscsabán elkezdtem edzősködni, a tréneri munka lett a másik nagy szerelmem. Ha nem történik velem a baleset, azt hiszem, a mai napig járnám a debreceni iskolákat és gyűjteném a tehetségeket, majd a klubnál palléroznám őket. A balesetem is kapcsolatba hozható a sporttal, bár valójában semmi köze hozzá: 1992-ben Ukrajnában edzőtáboroztunk, és fejjel beleestem egy hegyi folyóba, s ott a sportkarrierem le is zárult. Győzködtek utána, hogy folytassam az edzősködést, de kerekesszékből nem lehet judót oktatni. Ott centimétereken múlik, miként fogsz be egy fogást a földön például, tehát ezt a részét az életemnek elengedtem.
– Gondolom, nehéz szívvel.
– Nagyon-nagyon nehéz szívvel, de be kellett látnom, ennek így kell lennie. A baleset után volt négy-öt nap, amikor közelítettem a temető felé, de aztán ez megoldódott. Ezután kellett két-három év, amíg az önsajnálatot kinőttem, és elkezdtem írni, azóta ezt művelem. Sportolni nem tudok, edzősködni nem edzősködhetek, viszont a sportról írni igen, és ez komoly gyógyír számomra.
– A baleseted előtt is kacérkodtál a gondolattal, hogy komolyabban foglalkozz az írással, vagy a tragikus helyzet hozta ezt? Nyilván a kvalitásaid előtte is megvoltak, de vajon írnál-e, ha nem történik ez veled?
– Nagyon jó a kérdés. Amikor a Vénkertből jöttem edzésre, két biztos állomásom volt, a Csapó utcai édességbolt és a Gambrinus közben lévő antikvárium. Hosszú időn keresztül úgy voltam vele, hogy sokat olvastam, ám keveset írtam. Aztán úgy hozta az élet, hogy a baleset után, nagyjából húsz évvel ezelőtt egy kedves barátom beajánlott egy debreceni portálhoz, mondván, Zoli, okos gyerek vagy, menni fog ez neked. Először helyi portáloknak írtam, a vezetőiknek nagyon hálás vagyok a mai napig ezért, aztán odakerültem a DVSC ökölvívóihoz, a hajdúsámsoni bokszolókhoz, a ketrecharcosokhoz. Ezt követően megkeresett egy központi küzdősportos internetes oldal, onnan már pedig úgymond egymásnak adogattak. 2013-ban Nagy György hathatós segítségével Kovács Kokó Pistával és Szurmai Jancsival életre hívtuk a Presztízs Sport magazint, amely a mai napig prosperál. Mellette rám bízták a Pannon Presztízs című lapot, de az igazi szerelem az a sport, bármilyen formában.
– Úgy tudom, az újságírásnak köszönhetően tovább bővült a barátaid amúgy sem szűk köre.
– Ez így van. Ahogy mondani szokták csúnya kifejezéssel, harminc után nincs haverfelvétel, de én ezt erősen cáfolom. Olyan embereket ismertem meg, köztük téged is, akikkel régebben nem volt kapcsolatom. Itt kiemelném, hogy sportújságírás szempontjából Debrecen fantasztikus, mert nagyon sok zseniális tollforgató dolgozik ott, az ország egyik központja a város ilyen szempontból, már csak a paletta színessége miatt is. Kokót jó bő másfél évtizede ismertem meg, Rácz Félix esetében is több van köztünk, mint munkakapcsolat, de említhetem Szántó Öcsi bácsit is, a legendás bokszedzőt, akit szintén a nagyon jó ismerőseim között tarthatok számon. Erre nagyon büszke vagyok. Jó érzés, hogy a ferencvárosiaktól az újpestieken át a diósgyőriekig senkivel sincs problémám, mindig megtalálom a közös hangot az emberekkel. Arra is büszke vagyok, hogy nem nyúlnak bele a leadott anyagaimba. Ahogy mondtad, olyan kapcsolatrendszert alakítottam ki, hogy gördülékenyen tudunk együtt dolgozni, ami örömmel tölt el. Az is fontos, hogy nálunk csak a pályán van jobb- és baloldal, a szerkesztőségi munkatársaknál nincs. Zseniális emberekkel dolgozhatok együtt, többek között veled, sok remek novellákat kaptam tőled. Említhetem Csisztu Zsuzsit, Kokót, Borbély Zolit, Hegyi Ivánt… Nem akarok mindenkit felsorolni, nagyon sokan vannak, hálistennek! Mind topkategóriás újságírók, nekem pedig roppant könnyű dolgom van, koordinálom a csapatot, megvannak a feladatok, ilyen munkát kívánok mindenkinek! Jött egy új baráti kör, és remek érzés, hogy itt, Szentendrén is megvan már a szoros ismeretségi kör. Furcsa, olykor mi mindent hoz az élet…
– Azért is jólesik veled beszélgetni, mert tipikusan az az ember vagy, aki a nagyon rossz, mondhatni tragikus élethelyzetből is kihoz valami felemelőt. Ha már nem lehettél judoedző, rátaláltál – ahogyan fogalmazol – egy újabb szerelemre, az írásra.
– Ez így van. Továbbra is rengeteget olvasok, ez meghatározza az életemet, és imádom beleszőni a szépirodalmi szálat a Presztízs Sportba, például általad is. Úgymond, kicsit legyünk többek, még ha konzervatívabbnak nevezhető sportmagazint indítottunk útjára. Sokan jelzik, hogy milyen tartalmas a lap, és üdítő belelapozni, mert nagyon tetszetős köntösbe van öltöztetve. Vannak, akik példaképnek tartanak, pedig nem vagyok az, csak teszem azt, amit szerintem tennem kell. Miután elmúlt az önsajnálat, el kellett döntenem, hogy vagy beleragadok a rokikocsiba, és várom a nyugdíjas postást, azzal, hogy minden szar az életben, vagy pedig újra felépítem magam. Ez azonban nem sikerülhetett volna, ha nincs olyan erős hátországom, mint amilyet a feleségem, Erika biztosít számomra. Nálunk minden közös, a töredéke sem lennék annak, aki lettem, ha ő nincs. Valóban mindenkivel jóban vagyok, és ez nem puncsolás, megtalálom velük a hangot és szeretem, hogy jókat írnak. Igen, ez már szinte egy új élet, van, aki úgy ismer, hogy a kerekesszékes sportújságíró, van, aki pedig úgy, mint a vénkerti judós. Ez a kettősség végigkíséri az életemet.
– Festői kilátás nyílik a teraszodról, ezt már én is megtapasztaltam. Mégis honnan jött az ötlet, hogy éppen Szentendrére költöztök Debrecenből?
– Annak idején eladtuk a szép lakásunkat a Széchenyi utcán, és kerestünk Debrecenben egy csöppnyi kis kertecskével rendelkező lakhelyet, ahol ki tudok gurulni a levegőre, és lehet sütni egy flekkent, mondjuk. Nem találtunk, erre a lányom épp küldött egy üzenetet, hogy apu, eladtuk a tizenkettedik kerületi lakásunkat, és Szentendrén, egy mini lakóparkban veszünk másikat helyette. Visszaüzentem neki, hogy ha nektek nem kell, mi megvesszük. Küldött egy szmájlit. Másnap Erikával elmentünk hozzájuk, és a mellettük lévő lakást megvettük mi. A városban élünk tíz éve, közben azt a lakást már eladtuk, vettünk abban a lakóparkban egy újabbat, majd két telekkel arrébb felépítettük a saját házunkat. Két különálló lakás a lányomékkal, pazar a kilátás, látszik Kőbányától Dunakesziig minden, rálátok az egész szentendrei szigetre, imádunk itt lakni. A szentendreiség nagyjából ennyiben ki is merül, szeretjük a várost is, de mi hetente négy-öt alkalommal bent vagyunk Budapesten. Jó idősávban tizenöt perc alatt beérünk a fővárosba. Ez fontos, mert a munka szempontjából nem mindegy, hogy Debrecenben élsz, vagy szinte Budapest mellett. Azóta találtak meg ezek a lehetőségek, és nem hiszem, hogy a tulajdonos, Nagy György – akinek mindig hálás leszek – megbízott volna, hogy csinálj egy sportmagazint, ha nem itt lakom.
– A kedves feleségeden és a szakmai kiteljesedéseden túl van még számodra két fantasztikus, egyre növekvő örömforrás az életedben, a két unokád.
– Amint mondtam, egy telken két különálló házban lakunk, de nyilván minden nap részese vagyok az életüknek. Van egy hatéves unokám, Noel és egy három és fél esztendős, Ábel. Nos, két nem átlagos gyerekről beszélünk… De mitől is lennének azok, könyvek, lemezek, hangszerek között nőnek föl, és állandóan szól a zene (Zoli veje Kőváry Péter, a Peter Kovary & The Royal Rebels frontembere – a szerk.). Gyönyörű helyen laknak, az óvoda itt két percre, szóval remek körülmények között élhetnek. Korábban inkább szarkasztikus és ironikus voltam, viszont ahogy telnek az évek, egyre szentimentálisabb lettem. Látom, mit csinál ez a két kölyök olykor, és már törölgetem a szemem, a többiek röhögnek rajtam, hogy nekem ennyi is elég az elérzékenyüléshez. De egyszerűen nem tudok betelni velük, valami csodák! Olykor belegondolok, ha huszonhét évesen átkerülök a másik oldalra, ezt nem élhetném most meg. Ugyanakkor nyilván van a mérleg másik serpenyőjében is néhány dolog… De nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy mindezt megérhettem.
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2021
Forrás: HajduPress
Lipiczky Ágnes írása
Fotó: IJF, Gabriela Sabau)
