„Több mint két évtizednek kellett eltelnie, hogy rájöjjek, teljesült gyerekkorom legnagyobb vágya” – nyilatkozta a Demokratának Ungvári Miklós a 2012-es londoni olimpián megszerzett ezüstérme kapcsán. A magyar judo koronázatlan királyával utolsó világbajnoki szereplése mellett a búcsú nehéz pillanatairól, a sportesemények nyújtotta flow-élményről és a tizenöt milliós magyar nemzet erejéről beszélgettek.
– Utolsó lehetőség volt az olimpiai kvótaszerzésre a budapesti világbajnokság, amelynek nagy reményekkel vágott neki. Hatalmasat küzdött, végül nem sikerült elérni a célját, ami szemmel láthatóan nagyon megviselte: a vigaszágas mérkőzés után a könnyeivel küszködött. Hogy van most a lelke?
– Az elmúlt néhány napban sok mindent átértékeltem magamban, de nem múlt el teljesen a csalódottságom – válaszolt a Ceglédi VSE negyven esztendős klasszisa. – Hosszú idő után először versenyezhettünk nézők előtt, ráadásul itthon, Magyarországon. Végtelenül hálás vagyok a hazai és a nemzetközi szövetségnek, valamint a magyar államnak, hogy ezt lehetővé tették. Ezért is fájlalom annyira, hogy nem sikerült élnem a lehetőséggel. Szerettem volna bizonyítani magamnak és a közönségnek is. Méltó módon akartam elbúcsúzni.
– A lelátón úgy tűnt, a rajongói egyáltalán nem kudarcként élték meg a történteket. Szinte felrobbant a sportcsarnok, amikor lejött a tatamiról. Úgy ünnepelték önt, mintha éppen olimpiát nyert volna.
– A szurkolók más szemszögből látták az eseményeket. Sokan hívtak azóta, volt, aki el is pityeregte magát a telefonban, kérte, hogy ne hagyjam abba még a versenyzést. De hát egyszer minden véget ér. Az életemnek ezen a csataterén befejeződött a harc.
– Nyertesként vonul vissza?
– Abszolút. Ha józanul értékelem a vébén nyújtott teljesítményemet, akkor azt kell hogy mondjam, óriási eredmény negyvenévesen a világ legjobb nyolc judósa között lenni. Rég éreztem magam ilyen formában, idejét sem tudom, mikor volt utoljára öt mérkőzésem egymás után. De ha a karrierem egészét nézem, akkor is elégedettség tölt el. Sokáig kergettem egy álmot, mindennél jobban vágytam az olimpiai aranyéremre, a londoni ezüstöt keveselltem. Aztán egyszer csak eszembe jutott az a mezítlábas ceglédi kisfiú, aki sok-sok évvel ezelőtt elhatározta, hogy egyszer majd dobogóra áll az olimpián. Több mint két évtizednek kellett eltelnie, hogy rájöjjek, teljesült gyerekkorom legnagyobb vágya.
– Az utolsó mérkőzését követően az edzője, Bíró Tamás átkarolta a vállát, és a fülébe súgott valamit. Pontosan mit?
– Hogy megtiszteltetés volt együtt tölteni velem az elmúlt harminc évet. Megköszönte a közösen elért eredményeket. Azt mondta, hogy amit véghezvittem, sokak számára példaértékű.
– Ezzel aligha lehet vitatkozni. A világbajnokságon az ön mérkőzéseire voltak a legtöbben kíváncsiak, nevét ma már sportcsarnok viseli, földharctechnikáját pedig külföldön is oktatják.
– Ezek a visszajelzések nagyon kedvesek nekem. Igazolják, hogy nemcsak kaptam a sportágtól, hanem adtam is neki. Jó érzéssel tölt el, hogy a hírét vihettem. Olykor persze elgondolkozom, hogy lehetett-e volna kerekebb ez az itt-ott ellaposodó labda, aztán rájövök, hogy teljesen fölösleges a múlton rágódni. Kaptam az élettől egy extra versenynapot, sőt, egy extra évet azáltal, hogy a folytatás mellett döntöttem, amikor tavaly kiderült, hogy elhalasztják az olimpiát. Ha most becsukódik a könyv, akkor is elégedett leszek.
BRONZÉREM
A tizennyolc fős magyar válogatott Tóth Krisztiánnak (90 kg, MTK Budapest) köszönhetően egy bronzéremmel, továbbá Ungvári Miklós (73 kg) és Özbas Szofi (63 kg, Békés Megyei Kano JSE) révén két hetedik helyezéssel zárta a június 6. és 13. között Budapesten zajló világbajnokságot. Összesen hét kvótát vívtak ki versenyzőink a tokiói olimpiára.
– Gondolkodott már azon, hogyan tovább?
– Nehezen találom a civil élet felé vezető utat. Rengeteg hobbim van, sok mindennel foglalkozom, mégis úgy érzem, mintha számkivetett lennék. A judo világa mindig kapaszkodót nyújtott. Ezért is nehéz elengedni. Szerettem harcolni, verekedni. A világversenyek okozta felfokozottság számomra az életelixír volt. Ha az ember nem kap ebből kellő mennyiséget, elvonási tünetei lesznek.
– Máris jelentkeztek önnél ilyenek?
– Nem. Most még a flow-t érzem, amit minden világverseny után, függetlenül a saját eredményemtől. A csapat sikerei és a hangulat mindegyikünknél eufóriát idéz elő. Napok óta nem tudok aludni, ma is felkeltem hajnali négykor. Pörögnek a képkockák a mozivásznon, kell még egy kis idő, hogy lecsillapodjak. Bár szerintem a sportrajongók is hasonlóan éreznek. A nagy sportesemények ideje alatt az egész tizenöt milliós magyar nemzet örömmámorban úszik, jó néhány hétbe telik, mire mindenki észhez tér.
– Ha már a tizenöt milliós nemzetet említette: íjászkodik, lovakat tart, köztük egy igazi ritkaságnak számító turánit, és rovásírással van a fülére tetoválva szeretett sportága négy betűje. Családi örökség ez a fajta értékrend?
– A nemzeti identitás mindenkiben ott lapul, csak van, aki nem engedi felszínre törni. Nekem könnyű dolgom volt, hiszen a nagyapám hadifogolytábort is megjárt háborús hős, édesanyám pedig a kuruc brigadéros, Esze Tamás szabolcsi szülőfalujából, Tarpáról származik, ahol ma is természetes, hogy az ember ismerje és megbecsülje a gyökereit. Ha az ember Keleten jár versenyen, azt tapasztalja, hogy Attila királyt Mongóliától Kazahsztánig szinte mindenki ismeri és csodálja. Erre büszkének kéne lennünk. Nekem óriási erőt adott a pályafutásom során a hazaszeretet, az egészséges nacionalizmus. Sok judós társam veszi föl más nemzetek stílusát, hogy sikeresebb legyen, pedig vannak nekünk saját hagyományaink, amiknek köszönhetően szép eredményeket értünk el a múltban. Én a fiatalokat is arra buzdítom, hogy merjék alkalmazni ezeket, meglesz a gyümölcse.
– Dakar-rali, Exatlon Hungary, maratoni futóverseny, koronglövészet, ejtőernyőzés, krosszmotor, kaszkadőrködés – csak hogy néhányat említsek abból a rengeteg különlegességből, amikre az elmúlt években vállalkozott. Megvan már, hogy mi lesz a következő extrém kihívás?
– Tulajdonképpen vevő vagyok bármire, ami úgy felpezsdít, mint egy judo világverseny. Amikor a Nemzeti Vágtán körbegaloppozhattam a Hősök terét, és megnyertem a jótékonysági futamot, az például ilyen élmény volt. Konkrét elképzelésem nincs még, de valószínűleg, ha egy fél óra múlva felhív, már tudok pontosabb választ adni.
– Nem egyszerű eset…
– Tudom, tudom. Szoktam is mondani, hogy nem vagyok igazi élsportoló. Tíz testvérem egyike, Attila szintén sikeres judós, de ő sokkal professzionálisabban űzi ezt a sportot, mint én. Be tudja osztani a mindennapjait úgy, hogy pihenésre, regenerációra is maradjon idő. Én erre mindig is képtelen voltam. Azt a munkát, ami nem fért bele a hétköznapokba, belepréseltem a hétvégékbe. Fénykoromban például megnyertem egy Grand Prix-versenyt Budapesten, majd másnap lefutottam egy félmaratont. Mindenki hülyének nézett. Most, a világbajnokság előtt is hasonló volt a helyzet, a turáni lovammal kikapcsolódás gyanánt egy negyven kilométeres kvalifikációs versenyt teljesítettünk. Mindig hajtott a tettvágy, képtelen vagyok hosszabb ideig megmaradni a fenekemen. Van egy olyan mondás, hogy meghalni mindenki képes, de élni, azt tudni kell. Azt hiszem, én egész jól csinálom.
Névjegy
UNGVÁRI MIKLÓS
Született: Cegléd, 1980. október 15.
EREDMÉNYEI
OLIMPIA
Ezüst, 2012, London
Ötödik helyezés, 2016, Rio de Janeiro
VILÁGBAJNOKSÁG
Bronz, 2005, Kairó
Bronz, 2007, Rio de Janeiro
Bronz, 2009, Rotterdam
EURÓPA-BAJNOKSÁG
Arany, 2002, Maribor
Arany, 2009, Tbiliszi
Arany, 2011, Isztambul
Ezüst, 2005, Rotterdam
Ezüst, 2008, Lisszabon
Ezüst, 2010, Bécs
Bronz, 2014, Montpellier
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2021
Forrás: Demokrata
Szencz Dóra írása
Fotó: MJSZ, Horváth György)
