Elérkezett a pillanat. A BHSE olimpiai ötödik és hetedik helyezett, világbajnoki bronzérmes és Európa-bajnok judósa, Karakas Hedvig elbúcsúzik a válogatottságtól. Álmatlan éjszakák, nehéz időszakok után megérett benne az elfogadás és megszületett a döntés. De jó hír: a sportágtól és a Honvéd-családtól nem köszön el…
– Egy búcsú mindig nehéz…
– És hosszú folyamat, mire az ember eljut oda, hogy képes kimondani – mondja Karakas Hedvig. – Motivációt, erőt még érzek magamban, a szívem is vinne előre, de van, amikor az embernek az eszére kell hallgatnia. Az olimpia utáni időszakban sokat rágódtam a folytatáson, és megmondom őszintén megéltem nehéz napokat is, de az érzéseimet analizálva eljutottam oda, hogy képes lettem kimondani: vége az élsportolói pályafutásomnak.
– Huszonhárom évet töltött el a tatamin, ha periódusokra kellene felosztani a pályafutását, hogyan kategorizálna?
– Az első nyolc év arról szólt, hogy megszerettem a sportot és kialakult bennem az érzés és a tudat, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Konkrét céljaim még nem voltak, de élveztem az edzéseket, büszke voltam arra, hogy ifjúsági Európa-bajnokságot nyertem, hogy jönnek szépen a sikerek. Amikor 2008-ban kiestem a junior-világbajnokságon jött egy nagy gödör és mellette az érettségi is, abba akartam hagyni a sportot, de szerencsére nem tettem meg, mert 2009-ben fantasztikus évet produkáltam, felnőtt világ- és Európa-bajnoki bronzérmes lettem és juniorként megnyertem mindkét világversenyt. Azt hiszem, ekkor köszöntem el mindentől az életemben, ami nem a judóról szólt, és rendkívül céltudatosan vágtam neki az előttem álló éveknek. A második szakasz 2012-ig tartott, mindent megtettem az olimpiai kvalifikációért és azért, hogy egyre jobb lehessek ebben a sportágban. 2012-ben igazoltam át a Honvédba, ekkor jött el a harmadik szakasz, ami egészen mostanáig tartott. A Honvédnál olyan bázisra, olyan emberekre és barátokra leltem, akik meghatározói lettek az életemnek. Az edzőm, Toncs Péter az az ember lett az életemben, akire száz százalékosan támaszkodhattam, megküzdött a makacsságommal, és együtt mentünk keresztül sok szép sikeren és nehézségen is. 2012-től három komoly műtéten estem át, s mindháromból talpra tudtam állni, s bár ezek a sérülések megrágták a pályafutásomat, büszke vagyok arra, hogy mindig újra tudtam kezdeni és képes voltam ott lenni a legjobbak között a világon.
– Melyik volt a legszebb három pillanat a pályafutásában?
– A 2020-as Európa-bajnoki győzelmem az első helyen áll, és nemcsak az aranyérem miatt, hanem azért is, ami a siker mögött meghúzódott. A koronavírus-járvány időszakában kellett sokszor egyedül edzve, fizikailag és mentálisan is a legjobb formába hozni magam, és ez sikerült. Ott, Prágában a tatamira lépve életem legjobb napját fogtam ki, csodálatos élmény volt, azért is, mert tudtam, micsoda erőfeszítés áll az aranyérem mögött. És nagyon sokat adott az a fogadtatás is, amikor hazaérkeztem, örülök, hogy a csapatommal meg tudtam osztani ezt az örömöt. A második helyre a londoni olimpia kerül, és itt sem az ötödik hely miatt gondolok erre vissza szívesen, hanem az ott megélt három hét, és persze az előtte lévő időszak, a felkészülés rengeteget adott számomra. A harmadik helyen pedig a 2009-es évem áll, ami sokkal több lett annál, mint amire valaha számítottam és gondoltam.
– Maradjunk a hármas felosztásnál, mi az a három dolog, érzés, pozitívum, amelyet a sportág adott önnek?
– Első körben a kiállást mondanám. Bár egy-egy felkészülés vagy verseny során egy teljes csapat áll mögöttem, de ez egy egyéni sportág és ott, a tatamin egyedül vagyok. Meg kellett tanulnom kiállni, erőt sugározni, magabiztosnak lenni és elhinni azt, hogy számíthatok saját magamra, hogy képes vagyok megoldani a feladatokat és tudom kezelni az érzéseimet. Ez a kiállás a mindennapi életemben is jelen van és tudom hasznosítani. A második az akaraterő, ami nélkül nehéz magas szintre jutni, ami mögött ott van a kitartás, az alázatosság és a céltudatosság. A jó Isten eleve nagy akaraterővel áldott meg, de a judo hatványozottan hozzásegített ehhez a készséghez vagy jellemvonáshoz. A harmadik pedig a tisztelet. A judo olyan sportág, amely a régi hagyományaira támaszkodik, amely megtanít emelt fővel veszíteni, tisztelni az ellenfelet és azokat a csapattársakat, akikkel minden nap együtt készülsz. A sport megtanított a tiszteletre, nemcsak a szőnyegen, a mindennapokban is el tudom fogadni a másik ember másságát és úgy érzem, ez a tisztelet jobb emberré tesz.
– Sok fiatal van, aki számára iránytű lehet az ön pályafutása és értékrendszere, vagyis most jön a kérdés: ugye a Honvédnak nem int búcsút...
– Egyáltalán nem, sőt, versenyzőként is rendelkezésre állok, hiszen a csapatbajnokságokon, a kisebb versenyeken szívesen beszállok és segítem a klubomat. És bizony körvonalazódik egy edzői pálya is, az utánpótlással fogok foglalkozni az egyesületnél. Emellett pedig igent mondtam a Nemzetközi Judo Szövetség állásajánlatára is, ahol a versenyszervezői csapat tagja leszek majd. A sport mellett nagy hangsúlyt fektettem a tanulmányaimra is, a Testnevelési Egyetemen alapdiplomát szereztem sportszervező szakon, most a mesterdiplomámat csinálom. Ezen kívül posztgraduális képzésen nemzetközi kapcsolatok és sportdiplomáciai szakon is diplomáztam, és természetesen van egy középfokú judo szakedzői végzettségem is. Az elmúlt időszakban „Női vezetők a sportban” címmel elvégeztem egy nemzetközi kurzust, szóval reményeim szerint felkészülten várom a kihívásokat a civil életemben is.
– A szavaiból azt veszem ki egy elégedett Karakas Hedvig köszön most el az aktív pályafutásától.
– Hiányérzet van bennem, hiszen szerettem volna olimpiai érmes lenni, de most már el tudom fogadni, hogy ez a sportág ennyit adott számomra. És ebben az „ennyi” szóban most már nem a szomorúság, sokkal inkább a hála és a büszkeség van, hiszen a nehézségek ellenére is csodálatos pályafutást élhettem meg.
Sok sikert kívánunk ehhez az új kalandhoz és köszönünk mindent, Hédi!
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2023
Forrás: BHSE
Lipiczky Ágnes írása
Fotó: MJSZ, Horváth György
MTI
IJF, Gabriela Sabau)
