Néhány hete jelent meg a Magyar Olimpiai Bizottság évkönyve, a Sport 2021. Ennek kapcsán felidézzük a mögöttünk hagyott tíz esztendő során az évkönyvben megjelent írásokat.
Ungvári Miklós (balról) a londoni olimpia dobogóján
Az a megtiszteltetés ért, hogy a Judoinfo szerkesztőjeként egy évtizede minden évben felkérést kaptam arra, hogy összefoglaljam a sportág legfontosabb eseményeit, történéseit, emlékezetes pillanatait. A sort a londoni olimpia éve, 2012 nyitotta. Íme, a Sport 2012-ben megjelent sportági összefoglaló!
Véget ért a húsz szűk esztendő
Úgy tetszett, átok sújtja a magyar judósokat.
Ezt a japán eredetű küzdősportot a barcelonai olimpia tette igazán ismertté Magyarországon, Atom Antiék nagyszerű sikerei (egy arany-, két ezüst- és egy bronzérem) után hirtelen ki is szélesedett a sportág utánpótlás bázisa. A tervszerű munka eredményei nem is maradtak el, hiszen a korosztályos nemzetközi tornáktól egészen a felnőtt világversenyekig igen eredményesen szerepeltek judósaink.
Az olimpiákra azonban érvényes volt az átok.
Atlantában még Kovács Antal és Csák József is éremközelbe került, ám végül be kellett érniük egy-egy ötödik hellyel. Sydneyben már pocsék volt a helyzet, minden indulónk helyezetlenül zárt, igaz, legalább hatan kiharcolták az indulás jogát. Mert Athénba már csak ketten jutottak el, akkor Kovács Antal és Ungvári Miklós sem tudta a legjobbak közé verekedni magát. Peking előtt már általános volt a bizakodás, ami után a kvalifikációs világbajnokságról négy versenyzőnk is bronzéremmel tért haza. Csakhogy Kínában egyiküknek sem sikerült az áttörés, a magyar válogatott négy hetedik helyezéssel, vagyis olimpiai pont nélkül tért haza…
A barcelonai „aranycsapat”: Hajtós Bertalan (balról), Csősz Imre,
Moravetz Ferenc kapitány, Kovács Antal és Csák József
London előtt mégis mindenki érmekről beszélt a sportágban, fel sem vetődött, hogy a húsz éve tartó eredménytelen időszak folytatódhatna. S mindezt Csernoviczki Éva már a játékok első napján bronzéremmel nyomatékosította. A tatabányai Ippon Judo 48 kilogrammos sportolója a holland Ente ellen érvényesítette a papírformát, aztán a negyeddöntőben ki-ki meccset vívott az Eb-bronzérmes belga Van Snickkel, amelynek végén földharcban veszített. A vigaszágon azonban két távol-keleti skalpot is begyűjtött, a kínai Vu után látványos ipponnal legyőzte a világelsőt, a japán Fukumit is, így teljesen megérdemelten állhatott fel az ötkarikás dobogóra. Az övé volt a Magyar Olimpiai Csapat első érme.
A másodikat is a judósok hozták, méghozzá a válogatott rangidőse, a harmadik olimpiáján induló Ungvári Miklós. Az ugyancsak tatabányai színekben szereplő háromszoros Európa-bajnok afgán, belize-i, szlovén, lengyel és spanyol ellenfelét is legyőzve jutott el a fináléig, ahol egy jukónyi különbséggel maradt alul a húsz esztendős grús Savdatuasvilivel szemben. Véget ért tehát a húsz szűk esztendő, Atom Antiék utódai is feliratkoztak az olimpiai történelemkönyv oldalaira.*
Csernoviczki Éva (fehérben) bravúros diadala a londoni bronzmeccsen
A magyar judósok nemcsak eredményeikkel, hősies helytállásukkal is kivívták a publikum szeretetét. A legszebb példa erre Joó Abigél szereplése. A KSI SE kétszeres Európa-bajnoka a negyeddöntőben a legfőbb aranyesélyesnek kikiáltott amerikai Harrisonnal csapott össze, s már az első perc végén úgy elhajította a jenkik világbajnokát, hogy akár ippont is kaphatott volna érte. „Csak” vazari volt a jutalom, ez a judóban tetemes előnynek számít, ráadásul az amerikai láthatóan nem találta az ellenszert a nyúlánk magyar lánnyal szemben.
Aztán drámai pillanatok következtek. A harmadik perc elején Harrison sokadik sikertelen támadási kísérlete után a két judós együtt huppant a tatamira, nem látszott veszélyesnek a helyzet, ám Joó Abigél fájdalmas arccal próbált meg feltápászkodni. Egyszerűen nem tudott a lábára állni, többször is összerogyott, de közben igyekezett meggyőzni a vezetőbírót arról, hogy folytatni tudja a küzdelmet.
Harrison arcán nagy megkönnyebbülés tükröződött, hiszen a már elveszettnek látszó csatát meg tudta fordítani a fájdalmával birkózó magyar lány ellen. „Ilyen a judo” – mondta lakonikusan Joó Abigél edzője, Pánczél Gábor, ami után az amerikai megnyerte a londoni olimpiát. Akár a ragyogó formát mutató magyar versenyző is ott állhatott volna a helyén, a dobogó legfelső fokán.
Ám a fájdalmasan elveszített negyeddöntő után olyasmi történt a monumentális ExCel-arénában, ami minden kínunkat feledtette. Amikor Joó Abigél levitték a küzdőtérről, még senki sem tudta, pontosan mi történt. Az edző kereste a szavakat, s közben a magyar újságírók reménykedve várták, hogy mást mond majd, kibökte: „Fél lábbal nem lehet judózni. Kiugrott Abigél térde, szétmehetett benne a porc, vagy a szalagok sérültek, most Hidas doktor, a válogatott orvosa vizsgálja, kiderül, hogy tudja-e folytatni. De azt gondolom, kár lenne erőltetni, a támaszkodó lábáról van szó, erre az ő technikáinál különösen nagy szükség van.”
Majd hozzátette: ebben az esetben a sportolóra bízza a döntést, de ha ő lenne a helyében, harcolna az utolsó lehelletéig…
A délutáni program előtti rövid szünetben – miután kiderült, hogy Abigél porcleválást szenvedett – a keretorvos a csapat aranykezű masszőrével és lélekápolójával, Tóth Istvánnal próbálta meg „összedrótozni” a sérült végtagot. Joó Abigél pedig úgy döntött, ha kell, fél lábbal is folytatja.
Fájdalmas pillanat, vazaris előnynél a világbajnok ellen
A vigaszág döntőjében a lengyel Pogorzelec volt az ellenfele, aki alighanem megkönnyebbült, amikor meglátta a sántikáló magyart. Abigél alig tudott a lépcsőn felmenni a tatamira, aztán megkezdődött a küzdelem. Harc a fájdalommal és egy önbizalomtól duzzadó riválissal. Pogorzelec hamar vezetést szerzett, és láthatóan megnyugodott. A magyar lány igyekezett „judózni”, de a fájós lábára nem mert terhelni, így indításokra sem volt képes. A bíró bizonyára díjazta, hogy ilyen erőfeszítéseket tesz, de a szabályokhoz ragaszkodva kétszer is intéssel büntette a támadásra képtelen magyart. Már két jukó volt a hátrány.
Közben rohamosan fogyott az idő. Harminckét másodperc. Már csak huszonöt. Nincs lendület, hogyan is lehetne így, fél lábbal. Aztán...
Joó Abigél elővette a legnagyobb fegyverét, a belső combdobást, befordult és végig is vitte az akciót: káprázatos ippon! Néhány másodperccel a vége előtt...
Egészen bátor, az olimpia legszebb eszméihez méltó, hősies helytállás volt.
A bronzmeccsre megpróbálták még egyszer harcra kész állapotba hozni, de a fél láb hiányát a 78 kilogramm világbajnoki címvédője, a francia Tcheumeo ellen már nem sikerült szívvel és lélekkel ellensúlyozni, így végül Joó Abigél az ötödik helyen végzett.
„Abigél elképesztően pozitív emberi tualjdonságokat mutatott ma, végtelenül büszke vagyok rá” – mondta a nap végén Pánczél Gábor, s maradéktalanul igaza volt…
És az a bizonyos féllábas ippon...
Joó Abigél szerepléséhez hasonló jelzők illetnék Karakas Hedviget is, aki az 57 kilogrammosok között lett ötödik. Az UTE világbajnoki és Európa-bajnoki bronzérmes judósa viharos hónapok után érkezett Londonba, alig két hónappal a játékok előtt edzőt váltott – az őt gyermekkora óta felkészítő Kovács Gábor helyett Illés Sándorral folytatta a munkát –, ráadásul másfél hónappal a rajt előtt combizomszakadást szenvedett.
„Egy ilyen sérülésnek normális esetben két-három hónap a gyógyulási ideje. Minden lehetséges eszközzel igyekeztünk felgyorsítani ezt a folyamatot, a jégkamrától kezdve a mágneses terpián és a gyógytornán át a különféle kenőcsökig” – árulta el Illés Sándor, de már csak a küzdelmek után. Egészen addig a kívülállók közül senki sem tudott a sérülésről, a Londonig vezető kétségekről.
A tatamin pedig Karakas Hédi remekül helytállt, előbb ipponnal legyőzte a spanyol Bellorint, majd a végső győzelemre is esélyesnek tartott brazil Silva szabálytalansága miatt leléptetéssel jutott be a legjobb nyolc közé. Ott a sérült lábával is szoros meccset vívott az Európa-bajnok román Caprioriuval, amelynek végén kettő-egy arányú bírói döntéssel veszített. A vigaszágon az orosz Zablugyina ellen hátrányból felállva tudott nyerni, a bronzmeccsen pedig a francia Pavia csak úgy kerekedhetett felül, hogy ő eggyel kevesebb büntetést kapott a bíróktól, mint a huszonkét éves magyar lány.
„Ilyen előzmények után előzetesen biztosan nagyon jó eredménynek tartottam volna az ötödik helyezést – vélekedett Illés Sándor –, de az az igazság, hogy a brazil lány óriási hibáját követően megjött az ember étvágya, akár jobb eredmény is születhetett volna. Büszke vagyok Hédire, mert a legnehezebb időszakokban is profi sportolóhoz méltóan tartotta magát, s itt Londonban is nagyon jól teljesített…”
Karakas Hédi (kékben) győzelme a spanyol Bellorin ellen
A brit főváros nem hagy ilyen szép emlékeket a másik négy judósunk számára. A paksi Csoknyai László például okkal bosszankodhat: a sorsolás egy indonéz versenyző legyőzése után a dél-koreaiak kétszeres világbajnok klasszisát sodorta az útjába. Ennek ellenére a 81 kilogrammos magyar sportoló remekül odatette magát és csak minimális különbséggel, két intéssel kapott ki a későbbi olimpiai bajnoktól, aki azon a napon az összes többi riválisát akciópontokkal tudta felülmúlni.
Csoknyai László (kékben) harca a későbbi olimpiai bajnokkal
A debreceni Madarász Tamás esete egészen más, ő szinte „kívülállóként” érkezett az olimpiai mezőnybe. A kvalifikációs rendszerben bonyolult szisztéma alapján kiosztott szabadkártyák utolsó darabja nagy meglepetésre neki jutott, holott már fél évvel korábban felhagyott a versenyszerű judóval, az utolsó versenye még 2011 őszén a magyar bajnokság volt, ahol a nem túl acélos ötödik helyet tudta elcsípni. Két hónappal London előtt kapta a hírt, hogy indulhat az ötkarikás játékokon, még aznap meg is beszélte a munkahelyén, hogy rendkívüli szabadságra megy, az első útja pedig az edzőterembe vezetett.
Szerencsére nem az alapoktól kellett újrakezdenie – hiszen az edzésekkel nem állt le –, de a korábbi frdulatszámot így is nehéz volt újra felvenni. A behatárolt időkeret ellenére Madarász Tamás a lehető legjobban felkészült, ezt mindjárt az első meccsén meg is mutatta a világbajnoki bronzérmes üzbég Csorijev ellen. Sokkal aktívabb és kezdeményezőbb volt a magyar versenyző, ám hiába volt két támadása is pontot érő, egyiket sem látta annak a vezetőbíró. A hajrában Csorijev intése már jelezte, hogy fölényben van Madarász, ám rutinos ellenfele az utolsó perc elején azonnal kihasználta a magyar cselgáncsozó első megingását, s ezzel el is búcsúztatta a váratlanul kapott olimpiai szerepléstől.
Madarász Tamás (kékben) az üzbég Csorijevvel csaphatott össze Londonban
A 70 kilogrammos Mészáros Anett vezéregyéniségnek számít a súlycsoportjában, nemcsak azért rettegnek tőle ellenfelei, mert Európa-bajnoki címe mellett az elmúlt négy világbajnokságon rendre a dobogón állt. Anett korábban a legtöbb meccsét már a tatamira menet megnyerte, tekintetével valósággal megbénította ellenfeleit, erejét és felkészültségét pedig nemcsak a riválisok és az edzők, hanem még a bírók is elismerték.
A brit fővárosba azonban nagyon rosszul sikerült időszak után érkezett. Másfél éven keresztül egyik súlyos sérülés a másikat követte, nem véletlenül panaszkodott Toncs Péter, a Honvéd-Kipex judósának edzője a körülményekre.
„Anett a sok sérülés miatt az elmúlt két évben csupán négy versenyen indult, az elmúlt tizenkét hónapban pedig csak Moszkvában léphetett tatamira. A térdszalag műtétje miatt három hónapja kezdtünk el judózni, kötélmászással pedig nem lehet felkészülni egy olimpiára…”
Ha mindez nem lenne elég, Anett olyan ellenfelet fogott ki, aki életének legjobb produkcióját éppen Londonban nyújtotta: a német Thiele egészen az olimpiai ezüstéremig menetelt, s az útja során a magyar lány volt a második áldozata. Összecsapásuk nem hozott értékelhető akciót, a végén a bírók döntöttek, egyhangúlag a német javára.
Mészáros Anett (fehérben) bírói döntéssel veszített a későbbi ezüstérmes ellen
A paksi Atomerőmű SE nehézsúlyú judósa, a világbajnoki ezüstérmes Bor Barna éremért érkezett az olimpiára, s nem is járt messze attól, hogy a célját megvalósítsa. Szép győzelemmel kezdett a holland Verbij ellen, hozta a „kötelezőt” a marokkói el-Malkival szemben, ám a negyeddöntőben nem bírt a kétszeres vb-ezüstérmes német Tölzerrel. A bírók hamar – és talán túlságosan szigorúan – kiosztottak két intést a magyarnak, a rutinos Tölzernek pedig már csak védekeznie kellett, ebben pedig tanítómestere lehetne bárkinek. Hangyási László tanítványa a vigaszágon javíthatott volna, ám a nálánál harminc kilóval nehezebb és fél fejjel magasabb brazil Silvát nem tudta földre vinni. A sors fintora, hogy Peking előtt a paksiak befogadták az akkor még névtelen, mára olimpiai bronzérmes brazil fiút, aki sokat el is lesett a műhelytitkokból…
A parádés rajt és a következő napok fordulatos szereplése után dr. Tóth László, a Magyar Judo Szövetség elnöke sugárzó arccal fogadta a gratulációkat.
„Ha egy kicsivel több szerencsénk van, meg tudtuk volna ismételni a barcelonai sikereket, ezért dolgoztunk minden erőnkkel évek óta. Maximálisan elégedett vagyok a csapat teljesítményével, fantasztikus teljesítményt nyújtottak a versenyzőink, és a nemzeti kincseinkből sokan a nemzet hőseivé váltak itt Londonban. Nagyon büszke vagyok, hogy sikerült hozni azt az eredményt, amellyel adósok voltunk az egész olimpiai csapatnak.”
Bor Barna (kékben) küzdelme a német Tölzerrel
Judósaink egy ezüst- és egy bronzéremmel, két ötödik és egy hetedik helyezéssel zárták a londoni olimpiát, az elmúlt évek világ- és Európa-bajnoki sikerei után elvárható is volt a jó szereplés.
De ehhez annak a bizonyos átoknak is meg kellett törnie…
(Megjelent a Sport 2012 című könyvben, Gombkötő Roland írása)
* Egy kis magyarázó: Az összefoglalóban nyilván sokkal terjedelmesebb rész foglalkozott volna a két legnagyobb sikert elérő judósunkkal, Ungvári Miklóssal és Csernoviczki Évával, de a szerkesztő kérésére a két magyar hősről külön cikkek jelentek meg az évkönyvben, amelyek részletesen foglalkoztak az olimpiai ezüstig és bronzig vezető útjukkal.
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2022
Forrás: Sport 2012
Gombkötő Roland írása
Fotó: IJF, Záhonyi Tamás)
