Az olimpiai bronzérmes Tóth Krisztián edzője a sikeres szereplés ellenére „átadja a stafétát”, lemond férfi szövetségi kapitányi tisztéről, hogy minden figyelmét az MTK Budapest judósaira összpontosíthassa. A tokiói olimpia tapasztalatairól beszélgettünk vele.
– Hamar túl szoktam lépni a sikereken, egy jó világbajnoki vagy Európa-bajnoki eredmény is csak néhány napig foglalkoztat, de most érzem azt, hogy ez ki fog tartani egy ideig – jegyezte meg Pánczél Gábor, ami után fogadta gratulációnkat a remek eredményhez. – Maga az esemény vagy a verseny napja egyébként nem volt nagyon különböző, mint más viadalokon, de az, hogy a többi sportág képviselői is értünk szurkoltak, hogy ilyen sokan szorítottak értünk és gratuláltak, tényleg egészen különleges volt, minden edző kollégámnak kívánom, hogy élje ezt át!
– Tóth Krisztián sorsolása nagyon nehéznek ígérkezett, de legalább elsőre egy könnyű meccset ígért a menekültek csapatának judósával szemben.
– Azért ezt így nem állíthatjuk, nincs ilyen ajándék. Óvatosan kell kezelnünk minden olyan ismeretlen sportolót, aki egyszer csak megjelenik egy versenyen, mert a sportágunkban egy pillanatnyi kihagyás is végzetes lehet. Mondtam Krisztiánnak, hogy nagyon oda kell figyelnie, nem lephet meg minket az ellenfél. Aki aztán valóban nem volt sem meggyőző, sem félelmetes, de a judo olyan, hogy bárki eleshet. Tokióban is jó néhány olyan judós esett el, aki nem gondolt volna erre.
– Ahhoz, hogy egyáltalán helyezést érhessen el, a következő fordulóban a japán Mukai ellen kellett nyernie.
– Amikor megláttam a sorsolást, úgy éreztem, egy kicsit lehetett volna kegyesebb is a sors. Valamiért eleve éreztem, hogy a japánnal fogunk majd csatázni, de azt reméltem, valamikor később, nem rögtön a legjobb nyolc közé jutásért. Eleve egy japánt legyőzni nagy kihívás. Egy japánt legyőzni hazai pályán, a Budokanban kettős kihívás. Mukai világbajnoki ezüstérmes, Ázsia-bajnok, Krisztián pedig legutóbb több mint egy évtizede, az ifjúsági világbajnokságon vert japán judóst. Mégis, amikor megtudtam, hogy Mukai került a japán olimpiai csapatba, arra gondoltam, ő az a japán, akit Krisztián meg tud verni.
– Két évvel korábban éppen Budapesten találkoztak egymással, akkor a japán győzött.
– Pedig Krisztián jól kézben tartotta azt a meccset, kiegyenlített párharc volt, amelyben a hosszabbításban egy meggondolatlan lépés döntött, a japán életveszélyes az ilyen helyzetekben, villámgyorsan kihasználta a hibát. De tegyük hozzá, 2019 nyarán az egy másik Tóth Krisztián volt, nem ez, aki most Tokióban harcolt.
– Át tudtad adni neki a jó megérzésed?
– Igyekeztem ezt sugározni felé, s azt kell mondanom, Krisztián nagyon taktikusan, nagyon okosan, gyakorlatilag pszichoterrorban tartotta, szétgyilkolta a lelkét. A japán azt gondolta, hogy az elején elintézi a meccset, magabiztos volt, szinte mondta is, hogy itthon vagyok, kemény vagyok. A japánok addig mind a négy férfi súlycsoportban aranyérmet szereztek, csakhogy Krisztián úgy ment fel a tatamira, hogy egy életem, egy halálom, megcsinálom. Igazi lélektani csata volt, Krisztián minden egyes hadzsime után azonnal a japán felé lépett, minden egyes mate után Mukai felé állt, óriási nyomás alá helyezte. A japán egy idő után elkezdett félni, a bíróra nézegetett, mit akar ez a magyar, zavarban volt, aztán mosolyogni kezdett, rángott a szeme, Krisztián pedig addig tolta, amíg össze nem omlott, s bele nem ment egy hibás indításba.
– Ezzel Tóth Krisztián kikaparta magának a gesztenyét. Ráadásul az ágon történt néhány meglepetés, így a német Trippel következhetett az elődöntőért. Ez kedvező ágnak tűnt.
– Azért ez a német srác nemcsak jó napot fogott ki, hanem nagyon sokat tett is érte, hogy bejuthasson az olimpiai döntőbe. Az elmúlt másfél évben nagyon sokat fejlődött, a szerbek világbajnokát például három hónapja bohóccá verte, itt Tokióban pedig a koreaiak világbajnokát már első fogásból ipponra dobta. Mégis, már szinte a kezünkben volt a meccs, amikor a német támadásánál Krisztián lába megakadt Trippel nadrágjában. Amikor Krisztián jött le a tatamiról, mondta, hogy ne haragudjak, nem tudott ellépni, de rávágtam, mit foglalkozunk ezzel, már változtatni nem tudunk rajta, inkább a folytatással kell foglalkozni.
– A vigaszágon a hollandok világbajnoka, Noel van’t End következett.
– Így van, el kellett engedni a német elleni vereséget, mert meggyőződésem, hogy egy kudarcélményből nem lehet továbbmenni. És Krisztián el is tudta engedni, olyannyira, hogy a világbajnokot szabályosan lecsocsózta, van’t End esélyt sem kapott, ez a győzelem nagyon nagy fegyvertény volt.
– A bronzmeccsen az Európa-bajnok orosz Mihail Igolnyikov volt az ellenfél, akit korábban egyszer sem sikerült legyőznie.
– Ez az orosz srác szakmai szempontból lassan a verhetetlen kategóriába tartozik. Ugyanakkor arról beszéltünk, hogy mentális erőfölényben várhatjuk az összecsapást, hiszen Krisztián a vigaszágról győzelemből jött, Igolnyikov meg az elődöntőben kikapott. Neki most fel kell állnia, te meg menetben vagy, ez az ember most összeomlott – erről beszéltem Krisztiánnak, aki aztán felment a szőnyegre és szétbontotta az oroszt.
– Pedig az olimpiai gyakorlathoz képest nagyon hamar két intésnyi hátrányba került.
– Félre ne értse, mind a két intés jogos volt, de ezen az olimpián valóban nem szórták ilyen gyorsan az intéseket. Igazi klasszist igényelt az, hogy két intés után valaki elmenjen az aranypontig. Addig űzte az oroszt, amíg az le nem hajtotta a fejét, s Krisztiánnak öt fárasztó meccs, három hosszabbítás után is eszébe jutott, hogy a szode curikomi gosi (sode tsurikomi goshi – karfeltolásos süllyesztett csípődobás) közben fel kel állnia. Ezzel nyerte meg az olimpiai bronzérmet.
– A súlycsoportban végül a grúz Bekauri nyert, aki a budapesti világbajnokságon a csapatversenyben szenvedett vállsérülést.
– És aki aztán sérült vállal csinálta végig az olimpiát. A második meccstől kezdve már le volt kötve a válla, és aki kötözött már ízületeket, az tudja, egy vállat lekötni az egyik leglehetetlenebb küldetés. Gondoltam, hogy ott lesz az éremért, de az elődöntő és a döntő alapján, az egész napot figyelembe véve Krisztiának lett volna esélye őt legyőzni. Persze ezen most kár morfondírozni, fognak ők még találkozni.
– Van hiányérzeted?
– Nincs. Egyáltalán nincs hiányérzetem. Úgy mentem ki az olimpiára, hogy teljesen mindegy, mi történik majd, a magyar sajátosságok, a partnerállomány és a koronavírus-járvány közepette nem tudtunk volna ennél profibban, ennél jobban felkészülni. Ráadásul úgy érzem, a vírus kifejezetten használt nekünk, Krisztián mentális állapota a közelébe sem volt tavaly a mostaninak, februártól üstökösként tudott javulni és hozni ezeket a pazar eredményeket, mindhárom világversenyen, az Európa-bajnokságon, a világbajnokságon és az olimpián is érmet tudott szerezni. Már a világbajnoki bronz után elégedett voltam, gondoltam is rá, hogy nem lehetek telhetetlen, de Tokió igazi katarzist hozott. Szóval úgy mentünk ki Tokióba, hogy kész van a gyerek, aki aztán kiment a tatamira, és meg is oldotta.
– Összességében, úgy is, mint férfi szövetségi kapitány, mennyire vagy elégedett a csapat szereplésével?
– Az érem és pontszerzés lehetősége minden világversenyen benne van és benne volt a magyar csapatban. Az első napokra meglepetés pontszerzést vártam, méghozzá Pupp Rékától, akin ugyanazt a fajta fejlődést láttam az elmúlt hónapokban, amit Krisztiánon is. Réka az Európa-bajnokságon bronzérmes volt, a világbajnokságon pedig kizárólag a sorsolásán múlt, hogy nem jutott el a dobogóig, ha nem a japánnal kell meccselnie a tizenhat között, eljuthatott volna az éremig. A tokiói olimpián az ötödik helyezést megnyerte, ráadásul fiatal, még egy pár sikerélmény, és ez a lány Párizsba már az éremért mehet. A többi napra várható volt Héditől és Krisztiántól az érem. Karakas Hedvig sorsolása még nem is volt rossz, de nem sikerült neki, a sport ilyen. Hédi hatalmas munkát tett bele a felkészülésébe, ez volt az utolsó versenye ebben a súlycsoportban, nagyon akart teljesíteni, de nem ő az egyetlen Európa-bajnok, akinek ez most nem sikerült. Krisztiánnak sikerült, de nem gondolnám, hogy van különbség a kettejük munkája között. Ungvári Attila az utolsó pillanatokban stabilizálta a helyét az olimpiai indulók között, nehéz sorsolást kapott, nem bírt a kellemetlen egyiptomi judóssal. Cirjenics Miki saját magához képest jól teljesített, a későbbi olimpiai bronzérmes orosztól kikapni nem szégyen. Összességében, amit nagyon szerettünk volna, sőt, amit nagyon akartunk is, azt sikerült elérnünk, a magyar judo bent maradt abban a körben, amelyben a jövője biztosítottnak látszik.
– Szakmai szemmel miben volt más verseny az olimpia, mint mondjuk egy világ- vagy egy Európa-bajnokság?
– Nagyon nagy szerencsénk volt, hogy Havasiné Fridrich Annamária személyében volt egy magyar bíró is a tokiói olimpián, Panni a küzdelmeket megelőző bírói megbeszélés után elmondta nekünk, hogy sokkal kevesebb intés lesz, mint eddig, az az egyöntetű elvárás a versenyzők felé, hogy oldják meg egymás között a tatamin, ne az intések döntsék el a meccseket. Ez mindenképpen hideg zuhanyként éri az embert, ha öt éven át készül a nagy versenyre, megvan a taktikája, s hirtelen teljesen más bíráskodáshoz kell alkalmazkodnia. A japánok amúgy kiválóan éltek ezzel, bár ők előtte is türelmesek voltak, most szépen megvárták, amíg az ellenfelek kihajtják magukat. Krisztián azzal állt elém, Gabi ez nekünk nem olyan jó, hogy nem intenek, de nem értettem vele egyet. Attól, hogy nem intenek, a meccs képe nem változik meg, lehajtod, bedarálod őket, tudsz jobbra-balra dobni, csak hinned kell magadban. És Krisztián bedarálta őket, minden meccsén tudott dobni.
– Jót tenne a judónak, ha a továbbiakban minden versenyen ilyen lenne a bíráskodás?
– Kizárt dolognak tartom, hogy ezt engednék. Az olimpián láthattunk tizenöt perces meccseket is, a nagyobb versenyeknek, amelyeken sokkal többen indulnak, sosem lenne végük. Úgyhogy ezt nem is fogják engedni.
– Igazságosabb volt így a bíráskodás?
– Nem láttam minden meccset, de nem láttam olyat, hogy valaki érdemtelenül nyert volna. Inkább úgy fogalmaznék, hogy esélyt adtak a gyengébbeknek, akik nem tudtak élni ezzel.
– Az új olimpiai ciklusok elején rendszerint több szabályváltozással áll elő a nemzetközi szövetség. Milyen újításokról hallottál az olimpián?
– Semmilyenről. Bár a tévéadásból arról értesültem, hogy súlycsoportokat változtathatnak, de valójában semmi ilyesmiről nem hallottunk, pedig egészen jó kapcsolatunk van szakmai berkekben. Könnyen lehet, hogy most is lesz néhány módosítás, de az a szerencse, hogy ezek mindenkire vonatkoznak majd. Mindenesetre nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy mihez lehetne még hozzányúlni a judóban. Visszafelé viszont el tudnék képzelni változásokat, például a lábfogás bizonyos szintű engedélyezését, de erre sem látok sok esélyt, az a törekvés, hogy a szabályok ne legyenek flexibilisek, mert az vitákra adhat lehetőséget.
– A jól sikerült olimpia után hogyan alakul a folytatás?
– Krisztián elment pihenni, de felajánlotta, hogy amikor csak szólok, azonnal jön segíteni, de megnyugtattam, hogy szeptemberig erre aligha kerül sor. A klubtársaival most a budapesti U23-as Európa-bajnokságra készülődünk, őket úgy engedtem el az olimpia előtt, hogy gyógyuljanak meg, töltődjenek fel, mert mostantól nagyon cudar világ jön, kitekerem a belüket szeptemberig, az alapozáson dolgozunk gőzerővel. Krisztián várhatóan szeptemberben jön vissza, biztos vagyok benne, hogy nagy elánnal bele fog csapni a munkába, aztán utána, hogy mikor akar versenyezgetni, azt még nem tudom. Ezt ő fogja eldönteni, érett, felnőtt sportoló, aki felelős döntéseket tud hozni. A pályafutása keretbe foglalódott, minden világversenyről, minden korosztályban van érme, ami egészen különleges. Ezzel persze az én edzői pályafutásomat is keretbe tette, de ettől függetlenül dolgozunk tovább.
– Milyen folytatás vár a válogatottra?
– Egyelőre nincs túl sok információm, úgy hallottam, hogy Csernoviczki Évi és Karakas Hédi egy súlycsoporttal feljebb lép, de nem tudom, milyen szinten versenyeznek tovább, ahogyan Ungvári Attila és Cirjenics Miki szándékairól sincs még tudomásom. De azt hiszem, ez engem már csak klubedzőként érinthet, a folytatásban nem szeretnék szövetségi kapitányként dolgozni.
– Mi az oka az elhatározásnak?
– Nem azért, mert ne csinálnám szívesen, de a nemzetközi versenyeken alkalmazott protokoll miatt a viadalokon és edzőtáborokon való részvétellel több hónapos, nagyságrendben akár féléves kieséssel jár ez a feladatkör, ezt a folytatásban sem a klubommal, sem a fiatal versenyzőimmel, köztük a fiammal, sem a családommal nem tehetem meg. Persze klubedzőként ott leszek majd Párizsban is, már most augusztusban is erre készülünk...
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2021
Gombkötő Roland
Fotó: MTI, Czeglédi Zsolt
IJF, Gabriela Sabau
MJSZ, Horváth György)
