Balogh Leventét régóta szeretnénk „elcsípni” – írja az Élelmiszer Szaklap interjújának bevezetőjében Simon Izabella. – Már a tavaly kiadott „emlékirat” is jó apropót szolgáltatott arra, hogy az önmagát népmesei hősnek mondó, a sajtó által pedig dolgozó milliomosnak beállított üzletembert mikrofon- és lencsevégre kapjuk. Valamiért azonban most, a siófoki Oxigénbár átadója után tudtunk leülni és beszélgetni sikerről, hivatásról, magyarságról.
– Mi késztette arra, hogy könyvet adjon ki?
– Szerettem volna megmutatni, hogy a magyarok is tudnak értékeket teremteni. Abba kell hagyni a Nyugat-majmolást, mert itthon is vannak olyan példaképek, akikre lehet figyelni és büszkének lenni. Egy magyar fiatal tanuló elé hiába állítjuk példának a Virgin Megastore vagy a Hilton család vagy akármelyik külföldi cég történetét, arra csak legyint. Ha látja, hogy egy magyar, vidéki „gyereknek” is sikerült valamit elérnie, azzal tud azonosulni, és nem azzal, hogy Jockey Ewing Mercedesszel járt a hetvenes években…
– Ön szerint mitől lett sikeres a vállalkozás?
– Megvolt a termékről az elképzelésem, a judós múltamból pedig a kitartásom. Persze, érzék is kell ehhez, mert az nagy tévedés, ha azt hisszük, hogy mert tíz forintért megveszünk egy gyertyát, és húsz forintért eladjuk, az már vállalkozás. Valahol édesapám is így gondolkozott, de ez ma már nem így van. Aki így vállalkozik, az elbukik. Ma alkotni kell. Ha azt mondom, hogy kijövök egy másfél literes limonádéval, tudom, milyen lesz a kiszerelése, látom magam előtt a színét, a címkéjét, az ízét. Nekem, mint egy festőnek, összeáll az agyamban a kép, aztán megalkotom. Azért lett az összes termékünk szép, mert én nemcsak megveszek egy flakont, hanem szellemiséget adok neki.
– Saját maga tervezi a terméket?
– Igen, jól rajzolok. Az összes címkénket én terveztem.
– Akkor viszont szerencsésen találkozott önben a judós, a vállalkozó és a dizájner!
– Ez így van! Most jöttünk ki egy olyan termékkel, amelyről mindenki le akart beszélni, mondván, nem jó sem a színe, sem az íze. Most ebből adunk el a legtöbbet. Sokan jönnek ezzel a „dolgozó milliomos” jelzővel, ami igaz, mert dolgozom, nem ülök hátradőlve, de én inkább alkotónak nevezem magam, aki az alkotásával üzletel.
– Azért lássuk be, alkotni és üzletelni kevesen tudnak egyszerre! Otthonról hozta vagy tanulta ezeket a képességeket?
– Azt mondanám: ez ösztön. A rajzolás velem született képesség, az üzleti vénát valószínűleg örököltem, hiszen anyai nagyapámnak húsgyára, húsüzlete volt. Szerencsémre édesapám az első nyugat-európai–magyar vállalatnak volt az igazgatóhelyettese, és egyszer kimentünk Görögországba megnézni a fejlesztést. Egy milliomos család látott minket vendégül. Nem kell ecsetelnem, hogy a kommunizmusból Daciával jött, tizennégy éves gyereknek milyen rácsodálkozás volt az a világ.
– Mások is kimentek az akkori Nyugatra, mégsem lett belőlük sikeres cégtulajdonos.
– Én mindig érdeklődő típus voltam. Mentem apámmal a cég irodájába, figyeltem, hogyan építették fel a vállalkozást. Nem az érdekelt, hol laknak, hanem az, hogy hol és hogyan dolgoznak.
– Majd hazajöttek, vállalkoztak, és rábukkantak az „aranybányára”. Tudták, milyen kincs van a föld alatt?
– Senki sem tudta, véletlenül derült ki. Vízre volt szükségünk az üdítőital-gyártáshoz, ezért fúrtunk kutat. De akkor még nem tudtuk, hogy ez ásványvíz, csak az látszott, hogy tiszta a felszín, se nitrit, se nitrát, se arzén nem volt kimutatható. A további fúrásoknál belefúrtunk egy százötven méter mély agyagrétegbe, amelyről kiderült, hogy az Ős-Dunának köszönhető, amely itt kanyarodott Szentkirály fölött. A folyó ugyanis nagyjából százötven méter mély agyagréteget hagyott a vízbázis fölött, ezért olyan mikroklímát hagyott, amely nagyon jó minőségű vizet ad, tizennyolc fokos, teljesen steril víz jön föl télen-nyáron.
– Tehát véletlenül találtak bele?
– Igen, ez a vízbázis szabálytalan amőbaalakot formáz. Lehet, hogy ha tíz méterrel odébb fúrunk, akkor nem találunk semmit.
– Akkor valahol a gondviselésnek is köszönhető, hogy vízre leltek?
– Abszolút! A családban kilenc apáca és három pap volt. Az egyik apáca, Juliska néni Argentínában alapított rendet, segített ’56-os menekülteknek, pápai kitüntetést is kapott. Mindig azt mondom, ha valami jó történik, hogy Juliska néni figyel ránk.
– Ez a vérvonal is öröklődött?
– Igen, hiszen a Szentkirályi alapjában véve vallásos termék.
– Ez mit jelent?
– A szentkirály szó azon települések nevében fordul elő, amelyek Ulászló idejében a templomuk védőszentjéül Szent Istvánt választották. Szentkirály volt az első olyan település a Kárpát-medencében, amely templomának Szent István a védőszentje. Így „kaptuk” a szentkirályi szót.
– Hívőnek tartja magát?
– Nem vagyok hívő, de a magam módján vallásos vagyok. Katolikus gyökereim vannak, ez alapján katolikus keresztény embernek tartom magam.
– Mivel foglalkozna, ha más szakmát kellene választania?
– Lehet, hogy művész lennék.
– A könyvében azt írta, az az álma, hogy a Szentkirályi multinacionális céggé váljon. Mikor lesz a szentkirályi multinacionális cég?
– Akkor, ha majd lesz öt-tíz külföldi leányvállalatom. Ezt a folyamatot egyébként idén el is szeretném indítani.
– Nem anomália az, hogy bár azt mondja, arra a legbüszkébb, hogy egy magyar cégnek sikerült betörnie a multinacionális piacra, az a legnagyobb álma, hogy a cége multi legyen?
– Nem, mert a magyar embernek így lesz jobb sora. A magyar embert nem az állam tartja el, hanem a cégek, a vállalkozók. Egy külföldi cég hazaadózik, hazaviszi a profitot, hazaadakozik! Ezért kell minél több magyar kézben levő, sikeres vállalkozás. A magyar piac kicsi. Márpedig úgy tudom az árbevételemet növelni, ha külföldön is terjeszkedünk. Éppen úgy, ahogy a multik csinálták nálunk.
– Az „egyre több profitot termelünk” mókuskerékből sohasem lehet kiszállni?
– Nem lehet kiszállni. Ha egy brand stagnál, akkor elindul a lefelé vezető úton, és be is csukhatja a kaput. Ma Magyarországon már rég nem a profitról beszélünk. Azért harcolunk, hogy életben maradjunk. Nem panaszkodom, ide születtünk, itt kell élni. Engem ez nem zavar, nem akarok több pénzt elkölteni. Nem vágyom milliárdos hajókra, bahamai nyaralásra meg saját szigetre Horvátországban, én a barátaimmal akarok a Kiskunsági Nemzeti Parkban lovagolni.
– De ehhez nem kellene multinak lenni, ezt megteheti most is!
– Meg is teszem a szabadidőmben, de nekem a cégem a hivatásom, nem a saját jómódom fenntartása a célom. Rosszul kódoltuk mi, magyarok ezt is! Egy olyan méretű cég, mint a Szentkirályi, már nem privát ügy, hanem közérdek. Kezdve azon, hogy kétszáz családot tart el, vagy hogy évi negyven millió forintot költ adakozásra.
– Egy képzeletbeli jó tündértől mit kérne?
– Egyetlen dolgot, hogy végre az összes magyar magyarul gondolkozzon. De ez nem azt jelenti, hogy verem a mellemet, hogy én magyar vagyok, és marketingfogásból ráragasztom a termékre. Először teljesíteni kell, bizonyítani, kiváló minőséget előállítani, és amikor ezt megcsináltam, akkor mondani, hogy ja, egyébként magyar vagyok. Akkor lennék elégedett, hogy ha itt, a Kárpát-medencében meghatározó vállalat lennénk, és tudnánk terjeszkedni a világban.
– Még mindig úgy tartja, hogy egy magyar népmese hőse?
– Igyekszem hozni a formám…
– És mi a jutalom? A fele királyság?
– Nem, a magyar emberek szeretete.
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2012
Forrás: elelmiszer.hu
Simon Izabella írása)
