Arcok. Arcok tegnapelőttről. Ma már szinte ismeretlenek, tegnap, tegnapelőtt meg mindennap velünk voltak. Sportolók, játékosok, versenyzők, edzők, akiket a sport emelt fel, akik a sportot felemelték, aztán egy idő után kikoptak sportéletünkből, csendben élik mindennapjaikat. A Magyar Hírlap ilyen sportembereket keresett meg, és sorozatában igyekszik bemutatni, hogyan élnek, mi lett velük.
Élete nagy részében csak a cselgáncsnak élt Tuncsik József, hazánk első Európa-bajnok és olimpiai bronzérmes judósa, néhány éve aztán abbahagyta az edzősködést, és állatmenhelyet alapított Budaörsön. Ám ígéri, hogy visszatér a tatami mellé, amennyiben újra eljön az ideje.
– Hosszú évekig dolgozott Pakson, tulajdonképpen az ön nevéhez fűződik az iskolai judóoktatás bevezetése.
– Pályázatot hirdettek Pakson, s azt én nyertem meg. Tíz évig voltam ott, a Bezerédj Általános Iskolában bevezettük a judóképzést, s több nagy klasszis is onnan került ki. Végül csak úgy engedtek el a Paksról, ha megtalálom az utódomat. Megtaláltuk, a munkát Hangyási Laci vitte tovább.
– Akkor az 1992-es olimpiai sikerek visszaigazolások voltak?
– Igen. Nagyon nagy teljesítmény volt ez a fiúktól.
– Miért jött el Paksról?
– Hazavágytam Budaörsre. Itt volt mindenem, még a hetvenes években itt alapítottam meg a judószakosztályomat is. Paksról már öt év után haza akartam jönni, de a vezetőség akkor még nem engedett el, azt szerette volna, ha befejezzük a munkát.
– Jól tudom, hogy a Budaörsi Sport Clubot még aktív versenyzőként alapította meg? Át akarta adni a tudását?
– Igen. Itt laktam, ide nősültem, és megegyeztünk az akkori judóvezetőkkel, hogy alapítunk itt egy szakosztályt. Pénz nem volt rá, így saját magam finanszíroztam, vettem egy szőnyeget, és elkezdtük. Egy kocsmát béreltünk ki először, eleinte ott voltak az edzések. Aztán hamar népszerű lett a városban a judo, nagy eredményeket értünk el a gyerekekkel. Közel laktam, így a reggeli futásoknál csak kinyitottam az ablakot, és megszámoltam, hányan futnak. Később egyre többen csatlakoztak, szigorú, kemény, talán néha igazságtalan edző voltam, de megszerették a gyerekek az edzéseket, a sportágat.
– Ezek szerint jó volt a mesterük. Ön kitől tanult a legtöbbet?
– Egy japán mestertől, Ecuo Anzaitól. Úgy érkezett ide a hetvenes évek közepén, hogy csak a történelemkönyvekből ismerte a magyarokat. Hozott magával akkumulátortöltőket, mert azt hitte, ebben az országban nem mindenütt van áram. Aztán megszeretett minket, magyarokat, nem is nagyon akart elmenni. Judósként gyakorlatilag újrakezdtük a tanulást mellette, sokan nem is bírták, kihullottak. Nekem is nehéz volt átvennem a japán szellemiséget, amely teljesen átformált rövid idő alatt. Megtanultuk az igazi önfegyelmet, betartani az írott és íratlan szabályokat. Másképpen látom a világot azóta, szerencsémre. Sokszor azt mondta, hogy ebben az országban nincs elég élet, tartalom. A földre gondolt, amely nálunk nagyon sok helyen parlagon hevert. Most is megjegyezte, amikor itt volt, hogy nem változott semmi. Szeretem őt nagyon, jó ember. A japánoktól amúgy mindig lehet tanulni, igazi alkotó nemzet. Ha az európai versenyzők megszorítják őket, mindig kitalálnak egy új szabályt, egy új technikát. Ezért is nagy teljesítmény, hogy az 1992-es olimpián másodikok lettünk mögöttük a csapatversenyben.
– A magyaroktól nem lehetett tanulni?
– Dehogynem, remek tanáraim voltak, nem csak a tatami mellett, a Testnevelési Főiskolán is. Viszont hozzátartozik a képhez, hogy 1966-ban a teljes magyar judóválogatott elhunyt egy szlovákiai repülőgép-szerencsétlenségben. Ott maradtunk mezítlábasan, alig értettünk valamit a judóhoz. Aztán vettünk filmeket, jártuk a versenyeket, s valahogy még szorgalmasabban dolgoztunk. Összetartóbbak lettünk. A Honvéd is igen sokat segített, a vezetők átérezték a felelősségüket abban, hogy egyáltalán megmaradjon a magyar judo.
– Később jöttek a nagy sikerek, megszerezte a sportág első magyar Európa-bajnoki aranyát és olimpiai érmét.
– Ösztönösen is ráéreztünk sok mindenre, és sokat segített a japán mester. Történelmet írtunk. A montreali olimpia számomra óriási élmény volt, az a kubai Rodriguez győzött le, aki sokáig nálunk tanult. Tanítgattuk őket, amikor nálunk voltak, ezért is örülök az aranyérmének. Egyébként máig jó kapcsolatban vagyunk. Ebben a sportágban amúgy is jellemző a barátság az ellenfelek között is, érzésem szerint talán nálunk az egyik legnagyobb az összetartó erő.
– Akár egy családban. Jól tudom, hogy gyerekként jött Debrecenből Pestre?
– Igen. Hajdanán földbirtokosok voltunk, de elvettek mindent. Édesanyám ott maradt velünk, s ennyi gyereket képtelenség lett volna eltartani, ellógtam Budapestre. Állami nevelőintézetes lettem. Emlékszem, amikor levittek úszni, nagyon meg voltam ijedve. Kapáltam piszkosul, amikor bedobtak a medencébe, mintha az életemért küzdenék. Látták rajtam, hogy meg akarok tanulni úszni, aztán szépen kipróbáltam sok más sportágat. Műugró voltam, aztán birkóztam, végül a judo mellett kötöttem ki. Az tetszett a leginkább.
Pályakép
Tuncsik József
judós, edző
Született: 1949. szeptember 23., Debrecen
Legjobb eredményei: olimpiai bronzérmes (1976), Európa-bajnok (1976), Európa-bajnoki bronzérmes (1978)
1971-ben Budaörsön alapít, majd vezet szakosztályt, amelyet törökbálinti és diósdi csoportok létrehozása követ. 1978-tól a Honvéd vezetőedzője és a juniorválogatott mestere. 1979-től 1988-ig a Paksi Atomerőmű SE edzője. 1989-ben visszatér a budaörsi szakosztályhoz. 1990-től 1994-ig a Budaörsi Sport Club társadalmi elnöke
– Mára mégis eltávolodott a sportágtól. Miért nem edzősködik?
– Úgy láttam, hogy egyedül maradtam néhány gyerekkel. Én a tudásom legjavát akarom adni, de azért várok is valamit. Ha elmegyek hét végén a gyerekekkel, akkor elvárom, hogy ők is eljöjjenek. Ha egy hatalmas tehetség inkább a tengerpartra megy nyaralni, mint hogy eddzen, azzal nem tudok mit kezdeni. Azt már képtelen vagyok megemészteni. Ezzel együtt az iskolákban is lazábban vették az oktatást, a gyerekek nem értették meg, nem fogadták el a számonkérést, ezzel nem tudtam megbirkózni. Egyre idegesebb lettem, egyre feszültebb, nem jöttek a gyerekek, sokan a pénz miatt nem is engedhették meg maguknak. Aztán már nem úgy beszéltem velük, mint kellene, nem önmagam voltam. Úgy éreztem, ez nem vezet sehova. Ha lemegyek a terembe, elkezdek izzadni. Ezt most ki kell hevernem. Az élvonalban versenyeztem hosszú ideig, aztán edzősködtem, nagyon nagy iramot diktáltam végig, és ebben elfáradtam. Remélem, még eljön az az idő, amikor be tudok, be akarok szállni újra.
– Most mivel foglalkozik?
– Nyugdíjas vagyok, és az állatvédelemben dolgozom. Megalapítottam a Zöld Sziget Állatvédő Baráti Kört. A célunk, hogy az elkóborló állatok megfelelő körülmények közé kerüljenek, az állatmenhelyünk az uniós szabványoknak is eleget tesz. Ez a munka leköt most, van egy jó kis csapatom, remek orvosi háttérrel. Mint a sportban, itt is gyorsan dolgozom, dolgozunk. Jó, hogy már előterjesztésben van az állatvédelmi törvény, szükség van rá.
– A család támogatja ebben?
– Igen. Tudják azt is, hogy nagyon szeretem ezt csinálni. Egy lányom van, két fiam és három unokám. Judóznak mind, ahogyan a feleségem, Kovács Gizella is judózott, hétszeres magyar bajnok volt. Ő végül a tanítást választotta a világversenyek helyett, a gyerekek megkérték, hogy ne hagyja el őket, és ő őket választotta. Ízig-vérig pedagógus. Díjazom is ezért.
– Mit vár az olimpiától?
– Eredményes, sikeres szereplést. Szerintem a vízilabdacsapatok is nagyot dobnak, a férfiak nyernek, és a nőktől is érmet várok. A férfi kézisektől pedig meglepetést. Most megint kialakult egy jó kis judócsapat, ezekben a fiatalokban benne van a nagy eredmény. Mészáros Anett, Bor Barna igazi húzóember, és a többiek is nagyon tehetségesek. Én hiszek bennük, fiatalok, ahogyan az edzőik is. Most a magyar állam végre újra áldoz a sportra. A korábbi időkben borzalmas hibák történtek, mind a sport, mind az oktatás terén. Nagyon jó, hogy újra bevezetik a rendszeres testnevelést az iskolákban.
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2012
Forrás: Magyar Hírlap,
Mező Gábor írása
Fotó: Hegedüs Róbert)
