Sportolóként elvették az álmát, ennek köszönheti az életét. A már hetvenhét éves Meixner Zoltán a Metropolnak idézte fel a magyar sporttörténelem egyik legnagyobb tragédiáját.
Meixner Zoltán (balról) Richter József lovasakrobatával és
Zsilák György zsonglőrrel beszélget
Meixner Zoltán közel a nyolcadik x-hez is kifejezetten erős testalkatú, határozott kézfogású, hosszú hajú férfi. Nem csoda, hiszen egész életében sportolt. Pályafutását a judóval kezdte, ám, egy sérülés miatt később kénytelen volt más hivatást választani: így kötött ki a cirkusz világában artistaként.
1947-ben az Állami Lakótelepre, mai nevén a Havanna lakótelepre született. Ott nevelkedett, és hamar beilleszkedett a jó értelemben vett vagány fiatalok közé. Egészen fiatalon sportolni kezdett, tizennyolc évesen már a Budapest Spartacus igazolt judósa volt. Ekkor már fizetést is kapott.
„Csatlakoztam az utánpótlás-válogatotthoz. Magyarországon először 1966-ban tevékenykedtek japán judonagymesterek. Abban az évben dühös voltam, mert bármennyire is lelkesen készültem az az évi prágai Európa-bajnokságra, váratlanul behívtak katonának, igazságtalannak éreztem, miért éppen nekem kell gúnyát öltenem.
Akkor még nem tudtam, hogy gyakorlatilag ezzel a döntéssel megmentették az életemet.
A válogatott-társaim november huszonnegyedikén elutaztak, és lezuhant a repülőgépük. A fedélzeten tartózkodó négy versenyzővel és a kapitánnyal együtt még nyolcvankét ember vesztette el az életét” – mesélte Zoltán.
A judoválogatott tagjai 1966-ban
A Kádár-rendszerben a magyar sajtó túlzottan nagy terjedelemben nem tárgyalta az ügyet, igaz, el sem hallgatta. Az esti órákban a csehszlovák hírügynökség közölte, hogy a TABSZO bolgár-szovjet légitársaság utasszállító repülője Pozsony környékén a földbe csapódott.
„Ma már úgy fogom fel, hogy velem volt az Isten. Alapvetően egy lelkizős pali vagyok, ezért nehezen beszélek erről a tragédiáról, de úgy érzem, illik róla megemlékezni. A barátaimnak egyszerűen ez volt a sorsuk, ezt nem lehet megmagyarázni. Engem visszatartott valami erő” – mondta az egykori válogatott sportoló.
Zoltánt a hadseregből fél évig nem engedték haza, aztán elindult egy hazai versenyen a Ganz-MÁVAG tornatermében.
„Az edzőm nehézsúlyban indított el. Talpassal, egy száz kilós sportolóval küzdöttem nyolcvanhét kilósan. Egy mérkőzés tíz percig tartott, négy percig vezettem. Bár a judóhoz nem megfelelő a birkózószőnyeg, csak a tatami, mégis az előbbire küldtek fel minket. Bizonyára ez volt az oka, hogy egy bokaingatásnál leragadt a lábam és megsérültem. Három hónapig gipszben volt a lábam” – emlékezett vissza Zoltán a sérülésére, akinek a történtek után a judóról le kellett mondania, ám nem csüggedt.
„Nem is aggódtam a megélhetés miatt, mert úgy gondoltam, hogy gázszerelőként is jól boldogulhatok. Még a szüleimmel és a hat testvéremmel osztoztunk egy szobán. Egyszer csak a házunk előtt megjelent egy haverom, és közölte, hogy alakult egy cirkuszi ugródeszkacsoport, de hiányzik egy unterman, aki a többieket tartja. Azt javasolta, próbáljam meg. Hallgattam rá. Beleegyeztem” – idézte fel a cirkuszi karrierje első lépéseit Zoltán, aki elmondása szerint először egy, aztán két, végül három ember tartott a vállán. Azt is elárulta nekünk a korábbi artista, hogy csoport minden áldott nap próbált, akikkel aztán beutazta a világot, így végül nem maradt el a siker az életéből.
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2024
Forrás: Metropol
Kóré Károly írása)
