November közepén jelenik meg az egykori debreceni és békéscsabai judós, később edzőként dolgozó Balogh Zoltán Kapáslövés című, debütáló novelláskötete. A balesete után kerekesszékbe került Gyulai István-díjas sportújságíró novelláiban hangsúlyos szerepet kap sport, így természetesen a judo is. A kötet megjelenése előtt csak a Judoinfo oldalán olvasható két, a sportághoz kötődő novella, a Kisbelső és a Szaunamonológ című írás.
Kisbelső
Miután a vezetőbíró kihirdette a győzelmét, fújt egy nagyot. Megvan az első meccs! Csak ne agyald túl, szuggerálta magát, ahogy lejött a tatamiról, ez is csak egy verseny, még ha paralimpia is a neve.
Bejött a taktika, egy térdingatással vezetést szerzett, aztán a folyamatosan támadó, előremozgó portugál srácnak eladta a fejenátdobást. Kettő perc negyven másodperc alatt jutott a nyolc közé, a következő körben jöhet a kőkemény kanadai vébéérmes. Tudta, hogy remekül kontrázó ellenfele hozzá hasonlóan az épek dzsúdójából érkezett, egy közlekedési baleset után sérült a látása. Vári Róbert ismerte a mezőnyt, különösen az európai részét, több mint öt éve kapcsolódott be a vakdzsúdóba, ahogy maguk között nevezték a látássérültek sportját. Kezet fogott az edzőjével, aztán kiintett a csarnok lelátója felé, ahol a drukkolás hangjai és a foltok alapján beazonosította a magyarokat, köztük a feleségét és a fiát. Hallotta Enikő hangját: szép volt, Robi!
Tizenkét éve kíséri ez a hang.
Hogy a következő mérkőzése előtt a kanadai nem játszott rá a magabiztosságára, az a szőnyegen azonnal kiderült. Robi az előző paralimpián és a következő évi világkupán már megállapította, az észak-amerikai a kategória legjobbjai közé tartozik. Kivárásra épít, de olyan okosan, hogy nem intik passzivitásért. Három harcos, hosszú perc után érezte úgy, hogy eljött az ő ideje. Addig csak kontrollálta a kanadai előkészítő bokadobásait, a következőnél azonban térdből finoman kivette a megtámadott lábát és kontrából alásepert. Az egyik oldalbíró ippont ítélt, de végül vazarira módosították a dobás értékét. Az ellenfél a jelentős hátrányban kinyílt, ezt pedig már Vári Róbert rutinosan használta ki, a támasztott gáncs újabb vazarit ért, így négy év után újra a Final Blockban várta folytatást.
Újabb kézfogás az edzővel, újabb köszönő intés a lelátóra a szurkolásért. Az alapcél teljesítve, de ez már nem elég. Kell az az érem! – lebegett a kitűzött cél Robi előtt.
Megszokta, megszerette a vakdzsúdós közeget, bár gyerekként más terveket szövögetett a sportban. Éppen betöltötte a tizennyolcat, amikor a városi klinika orvosa kimondta, sokkal nagyobb a baj, mint a gyakori szemgyulladás. Glaukóma, jelentette ki a visszavonhatatlan ítéletet a szemész. Sokan összezuhantak volna, de Róbert nem élte meg sorscsapásként a diagnózist. Fiatalsága, életösztöne, a sportból hozott fegyelmezettsége nem engedte, hogy összeroppanjon. A vizsgálat megállapította, a jobb szemével húsz-, a ballal háromszázalékos a látása. Műtét következett és röpke remény: a bal huszonötre javult, de két hónap múlva visszaállt a korábbi állapot. Egy újabb operációval normalizálták a szemfenék nyomását, ezzel befejezték a beavatkozásokat.
Elengedte a dzsúdós álmait, a tanárképzőre koncentrált, Budapesten kezdte a testnevelés-földrajz szakot. Fehér bot és segítő nélkül közlekedett, hallgatta az előadásokat, vizsgázott, gyakorolta a számára addig ismeretlen sportágakat. A kívülállók nem értették, honnan ez a magabiztosság. Ő ezen nem gondolkodott, természetes volt számára, hogy korábbi látóként az agya és az emlékei segítségével igazodjon el a világban. Aztán furcsa helyzetbe került, néhány oktató azt kezdte pedzegetni, jobb lenne, ha abbahagyná a testnevelés szakot, így nem boldogulhat a pályán. A nyári vízi táborban azonban az egyik tanára így fordult hozzá: „Kolléga, ugye nem adja fel?”
Vári Róbert pályafutása két legfontosabb mérkőzésére készült. Európa-bajnokként, az előző paralimpia ötödik helyezettjeként nem lehetett más célja, mint az éremszerzés. A fináléért egy tajvani fiú ellen lépett tatamira. Nem őrzött kellemes emlékeket róla, négy éve Sydney-ben nem találta a válldobása ellenszerét. Az ázsiai minden helyzetből támad. Akár előkészítés nélkül is képes elindítani mind a két oldalra a technikáját. Miközben az oldalbíró bekísérte a tatami közepére a kezdéshez, az eltervezett taktika járt a fejében: figyelni a fogásfelvétel utáni azonnali indításra, leforogni a dobásról, aztán jöhet a kontraemelés.
Figyelni, leforogni, emelni…
Jól tervezett. Azonnal jött a jobbra váll, de lelépett róla, derékra nyúlt és indult az emelés. A jobb bokája azonban leragadt, nem tudta tökéletesen kivitelezni a kontrát, ám így is egy jukó került a táblán a neve mellé. Érezte, hogy megsérült, de az adrenalin vitte tovább. Tudta, a fájdalom csak később jelentkezik, ahogy majd dagad a testrész.
De most itt van. És vezet.
Négy perc harminc másodpercet azonban nem lehet kibekkelni.
Dobnia kell még. Kérdés, bírja-e a bokája, ha bemegy belső combra. A választ a teste adta meg, az első keresztlépésnél belehasított a fájdalom, egy pillanatra megállt, a tajvani pedig beugrott válldobásra. Vazarit kapott, átvette a vezetést, amit nem is engedett ki a kezéből. A magyar fiú edzője aggodalmas arccal nézett versenyzőjére, amikor lebicegett a tatamiról, és a magyar tábor is érezte, veszélyben a bronzmeccs.
Vári Róbertben fel sem merült, hogy sérülésre hivatkozva kihátráljon a paralimpiai éremről döntő csatából. Önmaga számára is meglepően nyugodt maradt, amikor a csapatorvos megmozgatta a bokáját. A doki tapasztalataiból kiindulva nem dramatizálta túl a helyzetet, cinkosan kacsintva kijelentette, még öt perc versenyterhelést kibír ez a boka. Jegelés, kenőcs, tape szalag, szakszerű rögzítés került a sérült testrészre, majd még jeges tömlő.
Robi a bemelegítő helyiség egyik sarkába húzódott. Újra paralimpiai bronzmeccsre készülhet, de mégis mennyire más ez a helyzet, mint a négy évvel előtti, futott át az agyán. Eltökélt, tudja, mit akar, a sérülés sem húzhatja keresztül a terveit.
Hosszú út áll mögötte.
Megfogadta Sáfár tanár úr intelmét, nem adta fel, elvégezte a tanárképzőt, nyolc éve tanít a vakok és gyengénlátók iskolájában. Két év kihagyás után, húszévesen a dzsúdóhoz is visszatért, és nemcsak a suliban, de a klubjában, az épeknél is elkezdett edzősködni. Tíz éve már ennek. Öt éve pedig egy nemzetközi edzői továbbképzésen szerzett információnak köszönhetően bekapcsolódott az itthon akkor még gyerekcipőben járó vakdzsúdóba. Újrakezdte a versenyzést, és bemutatkozásként a B3 kategóriában Európa-bajnoki aranyat szerzett, amivel kvalifikálta magát a 2000-es paralimpiára. Akkor nem sikerült az éremszerzés. A tapasztalatokból okulva ezután máshogy készült. Tudatosabban. A dietetikus tanácsait megfogadva a versenyek előtt már nem hat kilót kellett fogyasztania, beállt a súlya, az edzéseken mindössze másfél kilóval járt a súlyhatár felett.
Róbertnek nemcsak egy jól csengő szlogent jelentett, hogy minden fejben dől el. Alig túl a harmincon sikeres életet tudhat maga mögött, nem a segítségre szoruló vak embert látja benne a környezete, hanem az önálló, tanárként, edzőként elismert férfit, aki a feleségével közösen egzisztenciát épített, és jól működő házasságban nevelik a fiukat. Bár a látása időközben tovább romlott, a bal szemével szinte nem lát, a jobb mindössze nyolcszázalékos, mégis magabiztosan közlekedik, ahogy ő fogalmaz, fejben lát. Amikor néha megkérdezik, hogy boldogul ilyen értékekkel, nevetve csak annyit válaszol, ugyanúgy, mint egy átlagember, mindössze autót nem vezet.
Elengedte az érem után járó erkölcsi siker, a pénzjutalom, az életjáradék gondolatát, a tanult agykontrollt alkalmazva csak az iráni elleni bronzütközetre koncentrált.
Hatott a jegelés, a kenőcs, a tape pedig fixálta a sérült bokaszalagokat, Vári Róbert magabiztosan lépkedett az őt bekísérő oldalbíró mellett. Hallotta a magyar tábor ritmusos szurkolását, köztük azt a vékonyka gyerekhangot, amelyet ezer közül is felismert. „Hajrá, apa!”, kiabálta teli torokból Vári Ádám. A hétéves fiú szakértőként nézte a meccseket, apró gyermekkorától a dzsúdóteremben töltötte a délutánjai egy részét. Számtalanszor megfigyelte, ahogyan az apja a kedvencét, a kis belső horgot gyakorolja. A kisfiúval együtt a teremben minden magyar azt remélte, látja még Athénban ezt a dobást.
Az iráni számára született látássérültként a dzsúdó jelentette a világot, eredményeinek köszönhetően csak a sporttal foglalkozott, országa egyik hírességeként biztos szakmai és anyagi hátteret tudhatott maga mögött. Vári Róbert más utat járt, a család és a munka mellett kapott helyet a dzsúdó, és bár a hétköznapi életben jól boldogult, a tatami volt az a hely, ahol úgy érezte magát, mint hal a vízben.
Két erős egyéniség, két győztes karakter.
Életük a dzsúdó. A paralimpiai bronzért indultak harcba. Már a fogásfelvételnél is nehezen egyeztek, mindketten a számukra legelőnyösebb pozícióból próbáltak kezdeni a bíró vezényszavára. Robi nehezen találta az iráni stílusának ellenszerét, riválisa úgy ragadt a szőnyeghez, hogy szinte lehetetlen volt kimozgatni. Hol egyikük, hol másikuk kezdeményezett, érződött, nüanszok döntenek az érem sorsáról. Talán csak egyetlen pillanat, egy tizedmásodperccel korábban indított mozdulat, egy villanásnyi kihagyás.
Az iráni próbálkozásait jól reagálta le Robi, de ez fordítva is állt. Fél perccel a vége előtt a vezetőbíró ruhaigazításra utasította a küzdőfeleket. Vári Ádám a nézőtéren imára kulcsolt kezekkel suttogta: kisbelső, apa, kisbelső!
A fogásfelvétel után Robi jobbjával elengedte az iráni hajtókáját, kezét az ellenfél hóna alá fűzve válldobást indított, amikor az berogyasztva védett, jött a kisbelső. Hajszálpontos tempóban, ahogy az egy klasszistól elvárható. Az iráni a hátára érkezett, Robi az oldalára fordulva gurult tovább. Ippon! – jelezte azonnal a dobás értékét, ezzel a mérkőzés végét a vezetőbíró.
Hiába a magyar tábor tomboló ünneplése, Vári Róbertre váratlanul, egyetlen pillanatra rászakadt a maga belső csendje. A csarnok mennyezetére szerelt erős fényű lámpák úgy világítottak, mint megannyi napkorong. A fia születésekor érzett hasonló eufóriát. Felállt a tatamiról, az eredmény kihirdetését mosolyogva fogadta, aztán az őt felállva ünneplő szurkolók felé fordult. A felesége és a fia a zsúfolt csarnok első széksora előtt ugrált boldogan, húsz méterre tőle. Hunyorítania sem kellett, hogy kivegye a számára legkedvesebb arcokat.
Soha életében nem látta olyan tisztán a boldogságot.
(A novellát a paralimpiai bronzérmes, Európa-bajnok látássérült dzsúdós, Bíró Norbert története ihlette.)
November közepén jelenik meg Balogh Zoltán novelláskötete
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2023
Fotó: IBSA Judo)
