Semmit sem lát, mégis kitűnő sportember a huszonnégy esztendős Fóris Norbert: rendszeresen fut, a kedvenc sportága pedig a judo, amelyben Európa-bajnokságon is részt vett.
S mivel nincsen látássérülteknek külön edzés, ezért a Közszolgálati Egyetemen vele együtt tanuló leendő rendőrökkel és katonákkal edz. Mi több, van, hogy le is győzi őket: márciusban például aranyérmet szerzett az egyetem diákjainak szervezett földharcbajnokságon. Norbert már az első pillanatban mély benyomást tesz a beszélgetőpartnerére: hihetetlen életerő és energia sugárzik belőle, gyakran viccelődik saját vakságán.
Mindeközben elképesztően érzi a környezete minden rezdülését: beszélgetésünk alatt néhány neszből kiszúrta például, hogy vakvezető kutyája, a kétéves Gyömbér a tilosban jár, és „valami falatot” szedett össze a parkban.
„Koraszülött voltam, és hét hónapra születtem 1,70 kilóval. Van egy ikertestvérem, ő lát, én pedig megvakultam. A sport már egész gyermekkorom óta érdekelt. Minden sport: szeretem a focit, a hokit, a vízilabdát, a Forma–1-et. Mindig, amikor apukám nézte a meccset, odaültem mellé, és hallgattam én is a közvetítést. A suliban, a Vakok Általános Iskolájában aztán több sportban is kipróbálhattam magam. Nagyon megtetszett a judo, és azt mondták, tehetséges is vagyok benne” – emlékezett vissza a kezdetekre.
„Az érettségi után a Testnevelési Főiskolára mentem sportszervezői szakra. Most pedig a Közszolgálati Egyetemen tanulok közigazgatási szervező szakon, ahol tudományos munkát is végzek. Közben pedig rendszeresen sportolok: hetente kétszer judózni járok, kétszer pedig futok. Nagyon szeretek túrázni is, és a zarándokutak is közel állnak hozzám: megjártam az El Caminót, illetve a magyar Szent Jakab zarándokutat is. A sportolás számomra nem mindig egyszerű: futni például csak úgy tudok, ha valaki segít nekem. Erre a legjobb barátomat, Balázst kértem meg: összekötjük a kezünket, és úgy rójuk a köröket.
„Először, amikor Norbi megkért, segítsek neki felkészülni a judoversenyre, nem gondoltam, hogy öt kilométert futnom kell vele! Magam is látássérült vagyok, tíz százalékos a látásom. De a futáshoz szerencsére elég” – tette hozzá a huszonnyolc éves Balázs.
„Szerintem mindenem megvan, ami a boldog élethez kell, és csodálkozom is, amikor mások sajnálkoznak rajtam – reagált Norbi. − Persze a vakságot humorral kezelem, hiszen ha nem így tennék, becsavarodnék. Erre felfigyeltek mások is: második helyezett lettem egy rádiókabaré-versenyben, azóta havonta fel is lépek egy stand up műsorral, amelyben az életemről mesélek. Már csak egy barátnő hiányzik, másfél éve ugyanis nincs kapcsolatom. Pedig hatalmas előnnyel indulok a többi férfival szemben: nem kell gondolkodnom, hogy hűséget vagy vakságot fogadjak-e, mert az egyik már megvan!”
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2018
Forrás: Blikk
Herczku Nóra írása
Fotó: Isza Ferenc)
