Londoni és athéni bronzérmesünk kvótája hamar megvolt, így elvileg nyugodtan készülhetett a riói játékokra. Ám azt mondta, nehezebb dolga van annak, aki már szerzett érmet.
Nikinek sajnos nem sikerült a legnagyobb vágya, az aranyérem megszerzése: intéssel vereséget szenvedett a riói Paralimpia szombati meccsén, végül ötödik lett. Még a felkészülés alatt készült vele az alábbi beszélgetés.
„Ha már van olimpiai érmed, az nyomást helyez rád. És persze mindig jobb érmet szeretnék. Az ezüst következne, de arra senki nem vágyik, hiszen az mindig veszteség. Úgyhogy nálam már csak az arany jöhet szóba!” - mondja Niki, aki nyolcadikos volt, amikor a judót elkezdte.
Eleinte épek közé járt, ám mivel a szeme folyamatosan romlott, eltiltották az ottani edzéstől. A judo, a jelentős erőkifejtés bizony nem tesz jót a látásnak, sőt kimondottan veszélyes fokozatosan elvékonyodó szaruhártya esetén – Nikinek volt is néhány sérülése.
„Az ilyenek után nagy lelkierő kell hozzá, hogy az ember visszaálljon, és szinte mindent elölről kezdjen.” Kihagyott néhány évet, és utána már csak a parasportba térhetett vissza. Világszinten sportol, de még mindig benne van a félelem. „Próbálom félretenni annak a lehetőségét, hogy komolyabb bajom lehet. A paralimpia hatalmas élmény. Teljesen más, mint bármilyen verseny. Már eleve az, hogy együtt lakunk egy faluban, közösen az összes versenyzővel… Van, akivel csak négyévente találkozunk, de barátként örülünk egymásnak. Az orosz lány mindig a nyakamba borul, puszit ad, a spanyollal is jóban vagyok. Nem ellenfélként tekintünk egymásra.”
Mégis, ki számít nálad a legkomolyabb vetélytársnak? „Mindig a következő. Őt kell legyőzni.”
Niki harminchét éves múlt. A kapcsolata két éve ért véget, akkor költözött el a szüleitől is, és most Pesten él. „Csak nemrég érett meg bennem az érzés, hogy külön szeretnék lakni. A többi testvérem még most is otthon van: nálunk természetes, hogy együtt él a család. De én mindig önálló voltam, megálltam a helyem egyedül is.”
Hagyományos iskolákba járt, mert fiatalon csak az egyik szeme volt rossz, a másik fokozatosan romlott utána. Sajnos ez az állapot nem műthető. „Kamaszkoromban még nem állt így a szemem… De legalább fokozatosan tudtam alkalmazkodni az új helyzethez. „Az arcod nagyjából megvan” – mondja arra a kérdésre, hogy mennyit lát most a külvilágból. „Nekem azért nehéz, mert látszik. Próbálok úgy közlekedni, hogy ne kelljen szembenéznem senkivel, nekem ez kellemetlen. Sokszor előfordul például, hogy akire nézek, az hátranéz, hogy kit is nézek…”
„Az emberek sajnos olyanok, hogy külső alapján ítélnek. Ezért szerencsések a teljesen vakok, mert ők csak a tartós, belső értékek alapján döntenek, miután teljesen megismerték a másikat. A külső nem téveszti meg őket. Persze tudom, nehéz megismerni valakit úgy, ha rá sem nézek az emberekre…”
Niki próbálkozott már társkereső oldalakon is ismerkedni. „Társas lények vagyunk, és meg akarom adni az esélyt. Csak sokszor, ha megírom az állapotomat, onnantól meg is szakad a levelezés. És hiába tudod, hogy olyan ember nem is kell, azért nem egy jó érzés. Pedig felfoghatná úgy is, hogy ha nem tetszem élőben, bőven van ideje lelépni, mire észrevenném őt!” – mosolyog.
Azt mondja, ha megtalálja azt az embert, akinek érdemes szülni, szeretne gyereket. És bár ez egy öröklődő szembetegség, csak a bátyja és ő szenved benne, a családban még csak szemüvege sem volt senkinek. „Nehezít dolgokon, de azért lehet vele együtt élni” – mondja.
Fontos, hogy most, a versenyek alatt mentálisan „egyben legyen”. Szerinte a fizikai felkészültség csak harminc százalékban számít, a többi hetven fejben dől el. „Szerencsére nem vagyok ideges típus – teszi hozzá – és ez eddig két bronzéremhez elég volt…”
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2016
Forrás: NLCafe.hu
Kempf Zita írása
Fotó: Neményi Márton)
