2016. augusztus 01.

És akkor az agyam elkezdett dolgozni a szemem helyett

Gábor kisgyerekkorában még látott, most azonban – ahogy ő mondja – már az agya dolgozik a szeme helyett. Ez azonban alig valamiben gátolja: síel, snowboardozik, most pedig lenyomott egy száz kilométeres teljesítménytúrát a barátjával.





„Többször néztek hülyének, mint vaknak” – mondja nevetve Vincze Gábor, aki barátjával, Gergővel most teljesítette a Kinizsi 100 elnevezésű, száz kilométeres teljesítménytúrát. Ha nem tudnám, nem mondanám meg róla, hogy alig lát: nem használ fehér botot, a gyengén látóknál gyakori fej- vagy szemmozgás sincs, sőt interjúnk helyszínére, a Feneketlen tóhoz is simán elnavigál.

Gábornak három százalékos a látása, ami azt jelenti, formákat, vonalakat és színeket lát, valamennyire. A részletek azonban – mint egy arc, a felirat egy cipőn vagy a telefon menüje – már nincsenek meg, és az üvegfelületek is kihívást jelentenek.

Azt meséli, a látóhártyaidege olyan, mintha egy lyukacsos fazék alján néznénk ki, és foltokat látnánk. „De a kép a fejemben nem ilyen: az agyam ugyanis kipótolja a hiányzó részeket, így nem szenvedek hiányt. Ám hiába képzelem, hogy látok mindent, a fát, az utat, az embereket, mert ha rákérdeznél, hogy férfi vagy nő ment el előttünk, azt már nem tudnám megmondani. Könnyen le lehet buktatni, hogy nem látom, csak azt hiszem, hogy látom” – meséli.

Az ember nem szeret kilógni a sorból, tudat alatt is megpróbál megfelelni a társadalmi elvárásoknak – mondja Gábor, így vele is előfordultak olyan tipikus „vígjátékjelenetek”, amikor a vak újságot olvas, de rászólnak, hogy fordítva tartja. Máskor meg mások gondolták róla, hogy valójában lát, csak udvariatlan, mert vissza sem köszön, mikor odaintenek neki, szimplán hülye, mert az étteremben – ránézésre – nem ismer fel egy tojást, vagy csalni akar, mikor a vakigazolványát mutogatja a BKV-n.

„Körülöttem mindenki pánikolt”

Botot azért nem használ, mert nincs rá szüksége, de „biztos cikinek is tartom, és valószínűleg valamit tagadok is”. Ha tovább romlana a látása, „többet állna fejre”, akkor elgondolkodna rajta, hogy beszerez egyet.

Azt nem tudja, hogy honnan indult a romlás. Az iskolában még megtanult írni és olvasni. „Azt gondolom, akkor még kellett látnom valamennyire.” Másodikban, amikor egyre közelebbről olvasott, diagnosztizálták a makula degeneráció nevű betegséget. Megmondták, hogy ezzel nem tudnak mit kezdeni, a látásgyengülést megakadályozni nem tudják, de idővel nem romlik majd tovább a szeme: „Nagyjából azt a szintet jósolták, ahogy most látok”.

„Gyerekként én ezt nem éltem meg kudarcnak, körülöttem viszont mindenki pánikolt. Én azért nem éreztem olyan borzalmasnak, mert az agyam gyakorlatilag alkalmazkodott ahhoz, ami történik, más érzékszerveim elkezdtek kompenzálni” – meséli Gábor, aki olvasni már egyáltalán nem tud, viszont bizonyos reflexek megmaradtak. Így például mindig közelről nézi a telefont: „De fölöslegesen nézem, mert úgysem látom, csak ha az embernek van akárcsak egy százalék látása, abba belekapaszkodik.”

Általánosban nem hitték, hogy viszi valamire, azt mondogatták, annak is örülni kell, ha az általánost elvégzi. Aztán nyolcadik után egy szakmunkásképzőben tanult parkgondozónak, de rájött, nem akar egész életében gereblyézni, ezért a Vakok Intézetéhez fordult, ahol három lehetőséget vázoltak: lehet kefekötő, telefonközpontos vagy masszőr. Utóbbit választotta, viszont ahhoz érettségi is kellett. Estin tanult, napközben meg egy maszek cipőboltban dolgozott, saját leírása szerint úgy, mint Al Bundy.

„Nem foglalkoztam az olyan negatív véleményekkel, hogy ez miként fog menni, miként látom majd a méreteket. Ez az állásinterjún szóba sem került. Összeszoktam a vezetőkkel, fél szavakból is megértettük egymást, szóval működött.”

Fokozatosan egyre fontosabb lett a sport is: tizenhat éves korában elkezdett judózni. Szigorúan vegyes csoportba járt, ahol nem is kivételeztek vele. Kijutott paralimpiákra, sőt ő volt az első, aki érmet szerzett cselgáncsban: 2000-ben, Sydneyben lett bronzérmes. Közben elkezdett gyerekeket edzeni – pár éve egy egyesületet is alapított –, lediplomázott a TF-en, sportmenedzser, edző, majd szakedző lett.

A sportsikerek viszont idővel elmaradtak, akkor váltott át a túrázásra. Azt mondja, ahhoz, hogy egy fogyatékkal élő túrázni tudjon, csak elszántság kell, a többi – például a támogató közeg – majd kialakul.

Hogy mit ad a kirándulás egy gyengénlátónak? „A táj hangulata átjön, és sokat fotózok is a túrákon. A képeket pedig kivetítem egy hatalmas tévére, és harminc centiről megnézem, hol is jártam. Úgy már sokkal többet látok belőle, közelebb kerül hozzám.”

„Más ilyenkor már feladta volna”

Barátaival – és egy idegen csoporttal – megmászta a Triglavot, Szlovénia legmagasabb csúcsát, majd kedvet kapott a teljesítménytúrázáshoz is, amikor a távot egy meghatározott szintidő alatt kell teljesíteni. Barátjával, Gordos Gergely először az ötvenöt kilométeres Mátrabérc túrát csinálták meg két éve, majd idén a Kinizsi 100-on mentek végig, szintidőn belül, 23 óra 10 perc alatt.

„Nem az volt a fő kérdés, megcsináljuk-e, hanem hogy mennyire tudjuk egymást tolerálni. De még mindig beszélünk” – mondja nevetve Gergő.

Nem voltak összekötve, Gábor nagyjából egyméteres távolságból követte Gergőt. Néha persze a sarkára lépett, vagy belerúgott a botjába, ami még a körülmények ismeretében is zavaró lehet. De voltak nehezebb periódusok is: „Volt egy olyan szakasz, ahol minden kőbe belerúgtam az úton, ha csak egy volt ott, abba is.” Aztán – a figyelmeztetés ellenére – belecsúszott egy nagy pocsolyába is, 75 kilométernél, majd az utána jövő, szintén óriásit placcsanó túrázónak már röhögve mutogatta, hogy „itt az öltöző”.

Társa szerint az egymásra figyelés sokat hozzátett az élményhez, bár amikor már neki is fájt a térde, fáradt, elkezdett volna befelé figyelni, nem tehette meg, hiszen jött valaki mögötte egy méterrel, akinek szólni kell egy-egy pocsolya vagy kő miatt. Ha elmulasztja, a másiknak kimehet a bokája.

„Gábornak hihetetlen akaratereje van, mindent megcsinál, amit a fejébe vesz. Hiába tud viszont többet megcsinálni, mint az emberek 99 százaléka, ha kiderül, hogy vak, egyből bekategorizálják. Viszont ha nem tudnak róla, nincs akadékoskodás” – mondja Gergő, aki a Kinizsi 100 előtt különösebb vizsgálat nélkül megkapta az induláshoz szükséges orvosi igazolást, Gábornak viszont biztosra kellett mennie, neki előbb fel kellett keresnie egy orvost a Sportkórházban.

„A versenyeredményeim előtt nem tudták, hogy mire vagyok képes, és nem adtak alkalmasságit. Miután kvalifikáltam magam Sydneybe, onnantól már felülről szóltak le. És ez teljesen legális volt. Elég ciki, hogy így kell elérnie valamit az embernek.”

Vakrepülés

A túrázás még csak hagyján, de Gábor saját ötlettől vezérelve síel, snowboardozik, vitorlázik, siklórepül, ejtőernyőzik és raftingol is, sőt utóbbinál még kapitány is volt. Gergő elmesélte, az milyen: „Nem egyszer felcsavarodtunk mindenféle sziklákra, én mondtam, hogy ugorjunki ki, Gábor meg ott ugrált a hajó szélén, hogy nem kell olyan gyorsan föladni. Aztán valahogy csak lehozott minket.”

„Alapvetően nem vagyok az a pánikolós típus, azt szoktam mondani, biztos azért, mert nem látom, mi folyik körülöttem” – folytatja Gábor.

Nem egy olyan balesete volt, amikor csodálkoztak, hogyan élte túl. A dzsúdó közben megtanult esni, ezért nem lett komoly baja. Eséssel védekezik a sípályán is: ha veszélyt érez, azonnal elvágódik, hogy másnak ne essen bántódása. Bármilyen pályán lejön – szintén ismerőst követve, bár van, hogy valaki besíel közéjük, és akkor az után megy, „mint egy rossz hőkövető rakéta”, vagy abból van baj, hogy rosszul hallja az utasítást. „Egy olyan ösvényen síeltünk, ami bement az erdőbe, majd visszaugratott a pályára. A barátom hátraszólt, hogy ne gyere utánam, amiből én csak azt hallottam, gyere utánam. Ennek a vége az lett, hogy behasaltam a pálya közepére.”

A következő projektjük ehhez képest maga a nyugalom: tandemkerékpározást terveznek nyárra.

„Ezt még a vakok is meg tudják csinálni, te meg csak sörözöl”

A vaksága miatt nem bosszankodik, mert azon úgysem lehet változtatni, de azon például igen, amikor kapásból kizárják valamiből, csak mert nem lát. „Van egyfajta általánosítás, hogy minden vak egyforma, holott óriási különbségek vannak köztünk: míg az egyik kiáll vele koldulni, a másik a csillagokat is lehozza az égről.”

Gábor örülne annak, ha a Kinizsi 100 eredményfüzetében a fogyatékkal élőket külön kategóriában tüntetnék fel. Most is volt egy teljesen vak túrázó, aki már harmadszor teljesítette a távot. Szerinte ez még poénnak is jó lenne: „Örülnék, ha az ép emberek azzal cukkolnák egymást, hogy ‘miről beszélsz, ezt még a vakok is megcsinálják, te meg csak itt sörözöl, hát húzzál már fel egy bakancsot!”.


 
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2016
Forrás: HVG.hu
Windisch Judit írása)