Judo ruhában kell menni? – kérdezte Benedek azon a reggelen, amikor családi napra indultunk a Budakeszi Vadasparkba. Arra gondolt, szabadtéri edzés lesz. Amikor megtudta, hogy “csak” állatnézés és játék vár rá, s ezúttal nem lesz fekvőtámasz, felülés, guggolás, küzdés, nem kell japánul számolnia, nem kell megfejtenie, hogy vajon melyik leszorítás technika a joko siho gatame (yoko shiho gatame), vagy a makura kesza gatame (makura kesa gatame), és azt sem fogják tőle megkérdezni, mikor született a judo megalapítója, azonnal tettre kész lett, s indulhattunk. Merthogy kedden és csütörtökön szereti ugyan a judót, na de szombaton is?!
A családi kirándulás Imre bácsi ötlete volt, a gyerekek judómestere arra gondolt, jó lenne, ha nem csak az edzéseken volna együtt a csapat, hanem lazább, kötetlenebb formában is találkoznának. A helyszín a Budakeszi Vadaspark lett, amely mindenkihez elég közel van, nem túl nagy, tehát egy-két óra alatt megnézhető, illetve a bejárattól nem messze található egy nagy rét és játszótér is, ahol a kis harcosok levezethetik a maradék energiájukat. Utóbbiból egyébként volt bőven. Miközben a bejárat előtt egymást vártuk, a már ott lévő gyerekek úgy cikáztak ki-be az erdőbe, le-fel a hegyoldalon, hogy csak sejtettük, ki merre jár éppen. A lendületükből később sem veszítettek. Nem hiába, edzésben vannak.
Többször voltunk már korábban a vadasparkban, hol hármasban, hol a nagymamával, de Benedeket soha ennyire nem kötötték le a látnivalók, mint ezen a délelőttön. Lehet, mert már hat éves, lehetséges, hogy a többi ismerős gyerek jelenléte, vagy a túrázások során szerzett tapasztalatai fokozták az érdeklődését, mindenesetre alapos megfigyeléseket végzett.
Vadasparki utunk első komolyabb tömegjelenetnek tűnő állomása az aranysakálok szomszédja, Hubert, a hiúz volt. A tekintélyt parancsoló macska le-fel járkált a ketrecében, hol leugrott a földre, hol fel a padkára, hozzádörgölőzött a rácsokhoz, mintha valami miatt különösen izgatott lett volna. A gyerekek tágra nyílt szemmel nézték. Benedek megkérdezte, hogy ennek az állatnak a lábnyomát véltük-e felfedezni az egyik korábbi kirándulásunkon (Nyomolvasásból elégtelen – A Börzsöny nyugati részén jártunk), és megjegyezte, nagy szerencsénk volt, hogy nem futottunk vele össze. Tomi pedig arra a kérdésre kereste a választ, hogy hová tűnt a bojt a hiúz füléről. Azonnal elhangzott a logikus következtetés:biztosan elvesztette.
Az eurázsiai hiúz nagyjából egy méter hosszú, fél méter magas, és a súlya akár a harmincöt kilogrammot is eléri. Többnyire magányosan és éjjel vadászik, az egértől kezdve a nyúlon át megeszi az őzt és a szarvasborjút is. Hát, ami azt illeti, igaza van Benedeknek, tényleg jó, hogy nem találkoztunk vele a múltkor az erdőben.
Más szempontból volt izgalmas az európai vörös rókák lakhelye. Egy lépcsőn ugyanis le lehet menni a ketrec alá, ahol a gyerekek úgy érezhetik magukat, mintha ők is rókalyukban lennének. Többször is bebújtak, alig fértek egymás mellett a nagy ki-be járkálás során. Még a pici lányok, a judós fiúk húgai is több kört mentek. Közben felhangzott a Vuk dala, és arra is emlékeztek a meséből a gyerekek, hogy a rókák éjjel szeretnek vadászni, kiváló a hallásuk és a szaglásuk, illetve bemerészkednek a városba, faluba is, ha finom házi kosztra – mondjuk lúdra, kacsára, kakasra – vágynak. Azt azonban mi is csak a vadasparkban tudtuk meg, hogy a rókák nem csak az orruk mellett hordanak bajuszt, hanem a lábukon is, ami abban segít nekik, hogy könnyebben ki tudják kerülni az akadályokat, s jobban tájékozódjanak.
Annyian voltunk, hogy amikor odamentünk egy állathoz, más látogató nem jutott mellettünk látványhoz. Így takartuk el a föld alatti lakásukban egymáshoz egymáshoz lapuló üregi nyulakat, a nyesteket, a patkányokat és a cikázó vadászgörényeket. Különösen nagy tetszést arattak a mosómedvék, amelyek épp úgy figyelték a látogatókat, ahogyan azok nézték őket. Egyáltalán nem félnek az emberektől. Arra a kérdésre pedig, hogy lecseréljük-e az állatokra a mosógépünket, akkor és most is azt tudom mondani, hogy nem sok értelme lenne. Igaz ugyan, hogy a mosómedvék tisztogatni szokták az ételeiket, de a ruhákhoz épp annyira nem értenek, mint ahogyan a medvékhez sincs semmi közük.
Elmentünk a sas mellett is, aki egyáltalán nem akart tudomást venni rólunk. A földön állt, és meg sem mozdult. A madarakkal egyébként sem volt sok szerencsénk, mert vagy annyira elbújtak, hogy alig láttuk őket, vagy éppen nem csináltak semmit, szóval nem tudtuk őket alaposan megnézni. Pedig van a vadasparkban macskabagoly, füles bagoly, uhu, gyöngybagoly, egerészölyv, szarka, holló, kacagó gerle és még sorolhatnám. Nos, hagytuk a szomorú sast, és vidámabb témát kerestünk, így jutottunk el a mókusokhoz. Az állatok szaladgáltak, egymást kergették. A gyerekeknek nagyon tetszettek, s rögtön találgatni kezdték, melyik hasonlít leginkább Alvinhoz, Teodorhoz és Simonhoz az Alvin és a mókusok című filmből. Amikor beazonosítottuk őket, mehettünk tovább.
A judo órákon jó erőnlétet szerzett sportembereknek nem okoztak nehézséget az emelkedők, a lejtők, s nem kellett egyszer sem megállni vagy leülni amiatt, hogy bármelyikük is fáradt lett volna. S nem okozott nekik különösebb gondot a vadaspark kilátójának meghódítása sem. Alex és Miklós elől szaladtak, Benedek és Tomi óvatosabban vágtak neki a lépcsőnek, mert mint mondták, kissé tériszonyosak. Ettől függetlenül, a fal mellett óvatosan ugyan, de ők is felmentek a kilátó tetejére, és onnan gyönyörködtek a Budai-hegyekben. Attól sem rettentek meg, hogy a szél ide-oda lökte a tornyot, és olyan érzésünk volt, mintha hintáznánk. Úgy éreztük, hogy bizony nincs szilárd talaj a lábunk alatt.
Alig hogy leértünk, kiabálást hallottunk: etetik a farkasokat. Szaladtunk, hogy elkapjuk valamit a szertartásból. Merthogy a vadasparkban az állatok etetése látványosság. Mindig ugyanabban az időpontban történik, hogy akár annak megfeleltetve tervezhessék meg a kirándulók a látogatásukat. A farkasok nyulakat kaptak. Odaszaladtak a zsákmányért, szájukba kapták, majd futottak néhány kört, végül elvonultak az emberektől minél távolabbra, és ott kezdtek el lakmározni. Miközben a farkasok ettek, egy gyerek farkasüvöltést próbált utánozni, de vélhetően nem túl jól, mert viszonzatlan maradt az ordítás. Nem vették be a falkába. Kevésbé voltak tartózkodóak a farkasokkal egy területen élő medvék. Egészen közel jöttek a kerítéshez, így teljes valójukban megcsodálhattuk őket. Hatalmasak és félelmetesek voltak. Csak úgy fénylett a barna bundájuk a napfényben. Álltunk és néztünk, ők meg jöttek, mentek, köröztek, uralkodtak. Magyarországon biztosan nem találkozunk szembe egy szabadon élő barna medvével, Erdélyben azonban nagy esély van rá.
Az őzek, a szarvasok, a muflonok mellett elszaladtak a gyerekek, azonban a bölénynél megálltak. Ennyi tisztelet mégiscsak kijár Európa legnagyobb testű szárazföldi emlősének, amely régen szinte minden lombhullató erőben előfordult. Mátyás király korában teljesen hétköznapi esemény volt a bölényvadászat, mára azonban kihalt a vadon élő állomány. Sok országban, így például a többi között Lengyelországban, Oroszországban, Szlovákiában, vagy éppen Litvániában visszatelepítették a bölényeket az erdőkbe, de lényegesen kevesebben vannak, mint az elmúlt évszázadokban voltak.
A bölény éppen evett, s ettől a mi gyerekeinknek is eszébe jutott, hogy megéheztek. Ugyan mi felnőttek, arra gondoltunk, hogy majd eszünk a játszótéren, a Szilfa tisztáson, de mire odaértünk, mindenki jól lakott, s megújult erővel vehették célba az eredi tisztást, a rönkvárat, a mászókákat, a hintákat.
A kirándulás óta a gyerekek túljutottak életük első judo vizsgáján. Edzettek, tanultak, készültek, feleltek, gyakorlati bemutatót tartottak. Volt aki izgult és elbizonytalanodott, olyan is aki hibátlanul adott számot a tudásáról. Összességében elismerésre méltó teljesítményt nyújtottak. Gratulálunk nekik!
Csak még egy kis érdekesség és visszatekintés a múltba. Amikor 1907-ben Szaszaki Kicsiszaburo (Sasaki Kichisaburo) judómester Magyarországra érkezett és elindította az első judótanfolyamot, a hatvan fős csoportból négyen maradtak a képzés végére. A mester akkor azt mondta, a magyar fiatalok talán sohasem tanulják meg a judót, mert nincs bennük elég türelem és kitartás. A mi öt-nyolc néves fiaink most még világbajnokok akarnak lenni. Ki tudja mire viszik? Annyit tudunk mondani: Hadzsime!
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2012
Forrás: NOL Blog,
B. B. B. írása)
