Ma már szentségtörésnek számítana, országos botrány kerekedne belőle, de a hetvenes évek végén az alábbi buzdítások hangzottak el az egyik edzőnk részéről, miközben a judoteremben a kötélmászás utolsó fogásaival küzdöttünk, függeszkedve a magasban: „Gyerünk, húzd meg, fent vár rád a zsíros kenyér, a hideg sör és a néger nő!” – a Gyulai István-díjas Balogh Zoltán írása.
Röhögtünk nagyokat, kis híján melléfogtunk a kötélnek, hiszen éretlen, tizenhárom-tizennégy éves suhancokként a kilátásba helyezett jutalmak közül mindössze az elsőt ismertük, szezonban újhagymával, paprikával, paradicsommal megunhatatlan csemegeként számított. A sörrel később kerültünk kapcsolatba, fekete nőt nem is láttunk mifelénk, férfit is csak a tévében, amikor a festékkel elmaszkírozott Horváth Jenő a Rémusz bácsi meséivel szórakoztatta a kisgyerekeket. Az akkori motivációs beszéd ma már nem igazán PC, ám tény: a csapat – korosztályokon keresztül – a legjobbak közé tartozott az országban.
Na persze, nem a „néger nők” ígérete doppingolt minket, sokkal inkább a kemény edzésmunka eredményeként nyertük az érmeket.
Mestereink trükkökért sem mentek a szomszédba, és néha olyan jól sikerült az ellenfél megtévesztése, hogy mi is összezavarodtunk. Egyik edzőm a mérkőzés alatt folyamatosan azt a taktikai utasítást kiabálta felém a tatamira: „Fiam, a hármast csináld!” Milyen hármast, kattogott folyamatosan az agyamban, erről addig sosem beszéltünk egy szót sem. Miután véget ért a mérkőzés, megkérdeztem, mégis mire gondolt. „Semmire – válaszolta vigyorogva, – csak az ellenfelet akartam megzavarni.”
Egy másik trénerem nem sokat variált, minden versenyzőjének ugyanazt a „személyre szóló” utasítást adta: „Boka, horog, váll”, utalva az általa nyerőnek vélt kombináció dobásainak sorrendjére. Csoda, hogy önállósítottuk magunkat a taktika terén? Legtöbbször teljesen más dobással nyertünk, ám ettől nem jött zavarba, ilyenkor elégedetten megjegyezte: „Ugye, hogy megmondtam?!”
A harmadik a vereségek után egyszerűen kutyaütőnek titulált, és egy bizonyos testrészét emlegetve adta tudtomra, hogy ő bizony azzal leverte volna az ellenfelemet. Szerencsére a bemutatótól megkímélt.
A velem történtek judós körökben még az átlag kategóriát is csak alulról súrolják, szembesültem sokkal poénosabb helyzetekkel is.
Egy vidéki tréner, konfekcióöltönyben, ízes tájszólással, extázisban biztatta szerinte sokra hivatott tanítványát. A férfi arca vöröslött az izgalomtól (vagy a nyakkendője volt túl szoros), hörgött, fujtatott, az adrenalin majdnem a fülén jött ki. Amíg versenyzője a tatamin küzdött, addig ő különböző földharcelemeket és dobásokat imitált a parkettán, így akarta a srác tudtára adni, mit vár tőle.
Az „Ez az, Józsi!” biztatást egy képzeletbeli ellenfélen bemutatott csípődobással egészítette ki, a „Jól van, Józsi!” dicséretet a csarnok padlóján befogott karfeszítéssel tette teljessé, nem kímélve az ünnepi öltönyét. A produkció az egybegyűltek legnagyobb bánatára mindössze harminc másodpercig tartott. Az ellenfél dobása után a srác – edzője „Óóó, Józsi!” üvöltése mellett – hasított a sportcsarnok légterében, ipponvereséggel zárva le az esztrádműsort.
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2024
Forrás: Balogh Zoltán)
