2022-ben látott napvilágot a könyv, amely hazánk történelmének egy igen érdekes korszakába kalauzol minket. Zsigrai Zoltán írása a Shimuja.hu oldalán.
Megvallom őszintén ezen korszak japán harcművészeti magyar vonatkozásával én magam sem voltam tisztában, így számos megdöbbentő információval találkozhattam a könyv olvasása során. A szerző, Halász Attila, aki maga is rendkívül jártas a japán harcművészetek terén és tekintélyes eredményeket tud felmutatni munkásságával, nem sajnálta idejét és energiáját, hogy a rendelkezésre álló dokumentumokat felkutassa a levéltárakban, regiszterekben, sőt, felkeresse az időszak prominens személyeinek leszármazottait, hogy tőlük is szerezzen információkat, relikviákat, és könyvében ezeket összegyűjtve és rendszerezve megossza velünk.
A japán harcművészetek története rendkívül érdekes terület, a Japánon belüli alakulása mellett nemzetközi elterjedése is olyan ismereteket tartogat számunkra, amiktől jobban megérthetjük működésük és elveik mellett az átadás folyamatát, amelynek végén mi magunk, jelenlegi gyakorlók vagyunk megtalálhatóak, így kicsit sajátunknak is érezhetjük ezt a történetet.
A borító egyszerű, minőségi, elég erős, megfelelő kontraszt, és kialakításában a színekkel japán zászlóra emlékeztet. A téma központi figurái közül négy ember található meg rajta, fentről lefelé az alábbi sorrendben: Tobari Takiszaburo, Fleck Gyula, Szaszaki Kicsiszaburo és Vlagyimir Kaszulakov.
Az Egy Csepp Alapítvány gondozásában megjelent könyvet kézbe véve két dolgot állapíthatunk meg azonnal: terjedelmes, és súlyos. Ez egyfelől a rendelkezésre álló dokumentumok bemutatásának teljességére törekvés miatt lehet, másfelől a jó minőségű papírnak köszönhető, amely nálam a sok utazás (ilyenkor sokat tudok olvasni) és a sok lapozgatás (mivel sokszor vissza-vissza lapozva teszem helyre és kontextusba a dolgokat) során is rendkívül jól bírta a gyűrődést, szakadás nem keletkezett a lapokon, viszont ha hajlik valahol, annak azonnal nyoma marad. Még nem nyúztam sok évet a könyvet és még olyan friss, hogy az egyesületi könyvtárból sem kölcsönözték ki, így a ragasztásáról egyelőre nem tudok érdemben nyilatkozni, viszont egyetlen lap sem gyengült meg és hagyta el helyét sem olvasás, sem lapozás, sem pedig utazás során. Aki hozzám hasonlóan útközben (is) szeret olvasni készüljön fel, hiszen a könyv súlya eléggé határozottnak tekinthető, így azzal a napi csomag kialakításánál számolni kell.
A könyv szerkezete jól átlátható, logikusan felépített, a tartalomjegyzék valamint a hátul található jegyzékek (szójegyzék, névmutató) könnyen kereshetővé teszik a szöveget és nagy segítséget nyújt ha újra fel akarjuk venni a szálat, vagy keresünk valamit. Ez szükséges is lehet, hiszen a könyv terjedelme háromszáznyolcvannyolc oldalra rúg, számos nevet, szakkifejezést és helyet említ.
A könyv első fele bevezetést, köszönetnyílvánítást, valamint ajánlásokat és előszót tartalmaz, majd egy rövid segédletet a forgatásához. Itt kitér arra, hogy az idézetek, korai újságcikkek a japán szavak átírásánál hallomás alapján igyekeztek azokat valahogy átültetni, így ne lepődjünk meg rajtuk. Ez egyébként egyfelől hiteles, másfelől kultúrtörténeti érdekesség, nyelvészeknek még csemege is lehet. A könyv amúgy rendkívül pontos, nagyobb hibával csak itt az elején találkoztam, mikor is megemlíti az iskolát, ahol Kano Dzsigoro igazgató volt, és a helyes Tokiói Tanítóképző Főiskola helyett Tokiói Felsőbb Általános Iskolát ír. A ma Cukuba Egyetem néven működő intézmény valamennyi judóról és az alapítójáról szóló cikkben és kutatásban szerepel, hiszen Kano mester munkásságának jelentős részét itt ültette át a gyakorlatba, számos új elképzelés itt szökkent szárba.
A következő nagyobb blokk taglalja azokat az eseményeket, amelyek a téma gerincét adják: hogyan jött létre a kapcsolat a japán harcművészetek és Magyarország között. Ennek egyik központi figurája Szemere Miklós, aki fáradhatatlan meccénásként támogatta és fejlesztette a magyar sportéletet és lehetőséget adott többek között a judo és jujutsu bemutatkozására és meghonosodására is hazánkban. Ő volt aki meghívta az első oktatót Magyarországra, Szaszaki Kicsiszaburót, hogy egy hosszabb tanfolyam keretén belül megkezdődjön a munka hazánkban. A tanfolyam részleteivel kimerítően foglalkozik a könyv, szinte mindent meg tudunk róla a részvételi díjtól kezdve, a résztvevőkön át, a helyszínen keresztül egészen a technikákról készült fényképekig.
Szemerei Szemere Miklós (Kisazar, 1856. április 21. – Bécs, 1919. augusztus 20.) magyar író, jogász, diplomata, császári és királyi kamarás, lótenyésztő, országgyűlési képviselő. Szakterületein számos publikáció és kiadvány szerzője. Pusztaszentlőrincen (ma Pestszentlőrinc) lövőházat üzemeltet, amely helyet adott az első magyarországi judotanfolyamnak.
Megvallom öröm volt olvasni e sorokat, hiszen ezen időszak a judo kialakulásának korszaka, és a könyvből kiderül, milyen módon kapcsolódik ez Magyarországhoz, hogyan érkeztek oktatók hozzánk, és hogyan utaztak hazánk fiai Japánba, hogy elsajátítsák Kano mester fogásait, vagy valamely jujutsu iskoláét.
A másik központi figura, akivel kiemelten foglalkozik a könyv Vlagyimir Kaszulakov, aki angliában tanulta ki a jujutsu technikáit és érkezett Magyarországra ahol főként a rendvédelmi szervek állományát oktatta, illetve bemutatózott országszerte és a régióban. A könyv érinti még a Kaiserin Elisabeth hadihajó tisztikarát, amely két évet töltött Kína és Japán vizein, és ahol találkozott a japán harcművészet képviselőivel. A leírásokban külön említés történik a szereplőknél arról, hogyan kerültek kapcsolatba a judóval, jujutsuval. A szerző vigyázott arra, hogy ahol nem található egyértelmű bizonyíték adott eseményre, ott nem tényként kezelje azt, csupán megemlítse annak valószínűségét más bizonyítékokra hivatkozva, vagy megemlítse miért nem történhetett meg. Így nyugodtan hivatkozhatunk a könyvre amennyiben tudományos kutatómunkához használnánk fel azt, mint forrást.
A teljes cikk elolvasható a Shimuja.hu oldalán.
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2024
Forrás: Shimuja.hu
Zsigrai Zoltán írása)
