2005 Braun Ákos esztendeje volt Magyarországon, őt választották hazánk legjobb sportolójának. Nem véletlenül: az Európa-bajnokság mellett a világbajnokságot is megnyerte! Hiteles történet A magyar judo aranykönyvéből.
Fülledt meleg van a kairói sportcsarnokban. Az ember komfortérzetét a folyosóról beszivárgó sült hús illata sem javítja túlságosan, ahogyan a földre terített hatalmas perzsa(?)szőnyegek látványától sem lesz hűvösebb.
A világbajnokság első két napja nem alakult számunkra különösen jól, hiszen az újdonsült Eb-bronzérmes Mészáros Anett súlyos sérülést szenvedett, a legjobb eredményünk pedig egy hetedik helyezés eddig, amit a vb-újonc Hadfi Dániel ért el a 100 kilósok között.
„Lehet, hogy elkergettem a szerencsénket” – magyarázza mosolyogva Braun Ákos, aki három nappal ezelőtt a piramisoknál járva elzavart egy szemtelen egyiptomi fiúcskát, aki újra és újra egy apró, szerencsét hozó szkarabeuszt akart a magyar turista zsebébe csempészni, hogy aztán néhány fontot követeljen érte.
Márpedig Braunnak ezen a napon szüksége lesz szerencsére, hiszen Európa-bajnokként érkezett a vb-re, sokan vadásznak majd itt az ő sklapjára.
Itt van mindjárt az orosz Aszlan Anajev, aki az első kairói meccsén alaposan kitömte az örmény Galsztjant, a sort pedig Braunnal akarta folytatni. Nem előzmények nélküli a kettejük harca, hiszen 1999-ben Anajev egyszer már legyőzte az akkor még meglehetősen zöldfülű paksi judóst.
Azóta azonban sok víz lefolyt a Níluson.
A magyar versenyző olyan higgadtsággal keresi az orosz gyenge pontjait, hogy azt tanítani kellene. Meg is találja, legalább háromszor, s a Braun Ákos neve mellett szereplő két jukó meg egy koka meglehetősen hízelgő Anajev szemszögéből nézve. Ezen a napon sokkal nagyobb a különbség kettejük között…
„Úgy álltam fel a tatamira, hogy egy Európa-bajnokot kötelezi az eredmény, mégsem törölhetik fel vele a szőnyeget! Nem szoktam róla beszélni, de a világbajnokság előtt sportpszichológushoz jártam, akinek nagyon sokat köszönhetek. Ő tette rendbe a fejemet, mert hirtelen nem lesz erősebb az ember. Az erő egyébként csak egy azok közül az összetevők közül, amelyek jó judóssá tesznek valakit: nemcsak erősnek kell lenni, hanem gyorsnak és technikásnak is, emellett kiválóan kell koncentrálni” – foglalja össze a siker receptjét a paksi csillag.
Akire máris újabb feladat vár. Egy – nem is olyan – régi ismerős, a lett Vselovods Zelonijs dörzsöli a tenyerét. Az olimpiai bronzérmes megfogadta, hogy most visszavág a rotterdami Európa-bajnokságon elszenvedett vereségért.
„Gyerünk, Laci!” – biztatja csapattársát a lelátón ülő Mészáros Anett. A magyar judós hátán ugyanis a „Laszlo” felirat szerepel. Az hagyján, hogy a szervezők a leadott judogik hátoldalára a mieink keresztnevét varrták fel, de még össze is cserélték őket, így lett Braun Ákosból László, de a keresztnév eredeti tulajdonosa, Burján Laci sem járt jobban, neki ugyanis „Brigitta” került a kabátjára…
„Laszlo” belevág, Zelonijs pedig pillanatokon belül megkapja az első intését. Soványka előny, de ennyivel is meg lehet nyerni egy meccset, különösen ha az ellenfél képtelen egyenlíteni. S a meglett lett képtelen. Braun Ákos még Hollandiában megbabonázta, s ezt Zelonijs azóta sem tudja lerázni magáról.
Persze a ráolvasás mellett benne volt ebben a meccsben a csaknem két évtizednyi kemény munka is…
„Nyolcéves napközis voltam, akkor is éppen szaladgáltam az iskola udvarán, amikor a judósok toboroztak – idézi fel kérésünkre a kezdeteket Braun Ákos. – Talán véletlenül álltam be a sorba, és mire körülnéztem, már ott álltam a tatamin. Riesz Béla kezdett formálni, az első három évben ő volt az edzőnk, aztán hamar átkerültem Hangyási Laci bácsihoz. Igaz, hogy ő csak a nyolcadikosokkal és az idősebbekkel foglalkozott, de én olyan minden lében kanál kölyök voltam, már hetedikesként a csoportjába kerültem. Amúgy akkoriban honosították Pakson a sportágat, az alsósoknak minden héten volt legalább egyszer judoórájuk, a felsősöknél pedig minden évfolyamon külön osztályt indítottak. Én is egy ilyen osztályban tanultam.”
A tanulás pedig minden beszélgetésnél szóba kerül. Nem véletlenül. A paksiak 73 kilósa a judo mellett is mindig tanul, két diplomája már van, most a harmadikra hajt, a rotterdami és a kairói felkészülést a doktorijára készülő Kovács Antal szobatársaként egymást segítve tanulták végig.
„Minden edzőtáborban vele laktam egy szobában, hajnalig tanultunk, különféle dolgozatokat kellett leadnunk, zárthelyikre készültünk, előfordult, hogy egymás munkáját olvasgattuk, hogy úgy mondjam, lektoráltuk…”
Mondjuk úgy, abban a szobában tudtak valamit. S nem csak a reál tárgyakból…
De térjünk vissza Kairóba! Ebédidő táján fokozottan terjeng a nehezen beazonosítható származású sült hús illata, de a csarnokhoz vezető úton az öntözőcsatorna partján fekvő döglött lovak, szamarak láttán nem feltétlenül áll sorba érte az egyszeri európai szurkoló.
Most azonban nincs is idő ezzel foglalkozni, hiszen már ott toporog a tatami mellett a következő ellenfél, az ukrán Gennadij Bilodid. Félelmetes hírű judós, már kétszeres Európa-bajnok, Braunnal azonban korábban csak edzőtáborokban mérte össze az erejét.
Az ukrán ragyogó formában van, csak úgy hajigálja az ellenfeleit, nem csoda, hogy van önbizalma. Szép támadással szerez egy jukót, új helyzet elé állítva a paksi fiatalembert. Tavasszal Rotterdamban, s eddig itt Kairóban sem került akcióponttal hátrányba.
Most igen. Szerencsére elég idő maradt az egyenlítésre.
Bilodid erős, de ő sem tartozik a legkitartóbbak közé, hamar kiderül, hogy kondiban meg lehet fogni. Braun Ákos űzi-hajtja is becsülettel, így aztán az utolsó percre érkezve három intéssel megfordítja a meccset. Még az is belefér, hogy tíz másodperccel a vége előtt elért tiszta ipponnál a bíró nem lát okot a „beavatkozásra”…
A lényeg, hogy egy gyönyörű és két harcos győzelem után megvan a világbajnoki elődöntő!
Időközben a szobatárs, Ungvári Miklós is egy lépésre kerül az éremtől: a vigaszágon három meccsen nyerve jut el a bronzmérkőzésig. Ebből még bármi lehet…
A román Claudiu Basteával kell megmérkőznie a fináléért. Neki – ellentétben Braunnal – szép eredményei vannak junior korából, a húsz évnél fiatalabbak között volt világbajnoki és Európa-bajnoki érmes, a felnőttek között azonban két Eb-ötödik hely a legjobbja. Most bejutott a legjobb négy közé. Itt, Kairóban ebben a súlycsoportban amúgy alaposan átrendeződtek az erőviszonyok, a legjobb négy közé csak európaiak kerültek be, kiesett a japán, a dél-koreai és a brazil induló is…
A román versenyző mérlege pozitív a magyarral szemben, két győzelme van egy vereség mellett, ráadásul Egyiptomban csak úgy aprítja az ellenfeleit. Most is vezetést szerez. Egyetlen koka az előnye, de a Zelonijs elleni összecsapáson már láthattuk, milyen sokat érhet egy apró koka.
Már félidőben járunk, és Bastea kitart. Sőt! Mintha az ő kezében lenne a meccs.
Két perc van hátra. A románnak mindenre van ellenszere. Egy picit színészkedik is, neki ez is belefér.
Egy perc. Braun Ákos nem találja a rést. Bastea egyre magabiztosabb. Kitűnően koncentrál, nem kockáztat, éppen csak annyit mutat, hogy az intéseket elkerülje.
Negyven másodperc. Ki kellene találni valamit!
Harminc…
Húsz. Legalább egy intést adjanak neki!
Tizenhat másodperc. Semmi sem sikerül. Bastea most már egyre mélyebbre hajol, csak bontja a fogásokat, mindenáron próbál kibújni, talán abban bízik, hogy ilyen közel a meccs végéhez már nem fogják büntetni ezért.
Tíz másodperc.
Nyolc, hét…
Atyaég! Bastea most is lehajol, bele is kapaszkodik Braun combjába, de a magyar fiú megfogja a hátán az övét, hanyatt veti magát, és a legjobb ütemű lábszárátforgatással elhajítja a románt… Vazari! Öt másodperccel a vége előtt!
Bastea széttárt karral pattan fel, a román edző reklamál, de nem kell félteni a magyar trénert sem. A bírókat magához hívja a zsűri elnöke. Néhány másodpercnyi tanakodás után aztán kihirdetik a magyar győzelmét!
Hangyási mester a levegőbe csap. A lelátón ujjong a magyar tábor, hősünk azonban karjával jelzi: „Nyugalom! Még nincs vége!”
S hogy honnan jött ez az akció az utolsó pillanatban?
„Azt hiszem, fejben lettem erősebb és jobb. Ezen a meccsen az utolsó másodpercekben is tudatos akcióra koncentráltam, nemcsak arra, hogy kifárasszam” – mondja az Atomerőmű SE büszkesége.
Edzője, Hangyási László bólogat: „Az eszével, a mozgáskultúrájával meg a kitartásával sosem volt gond. Az elveszített olimpiai kvalifikáció után volt ideje rendezni a gondolatait, az a szerencse, hogy végül sikerült folytatásra bírni…”
2005. szeptember 10., Kairó
Határtalan a mieink öröme, hiszen Ungvári Miki behúzza a bronzmeccset, s még előttünk áll a döntő, a magyar judosport ötödik világbajnoki döntője. Moszkvában 1983-ban Bujkó Tamás ezüstérmes lett, tíz évvel később Hamiltonban Kovács Antal győzött, Hajtós Bertalan pedig második lett, négy évvel ezelőtt Münchenben pedig ismét Atom Antit szólították tatamira a fináléban, amelyet ezüsttel zárt.
Most Braun Ákoson van a világ szeme!
No és a junior Eb-bronzérmes olasz Francesco Bruyere-en.
Nem is kívánhatnánk magunknak szebb világbajnoki döntőt! Braun Ákost bűvös energiamező veszi körül, egyetlen pillanatig sem engedi ki a kezéből a meccset, már az első pillanattól érezni, ez az arany az övé lesz!
Irányít, teszi-veszi Francescót, tényleg csak a bírók jóindulatán múlik, hogy három percen át nem intik a folyamatosan védekező olaszt. Közben Bruyere mindent kiáll. Kibújik a leszorításból, kibírja, hogy a karját minden irányban feszegeti az ellenfele, végül aztán csak megkapja azt az intést. Csak a táblán ilyen kicsi a különbség a felek között…
Az állás nem változik az öt perc végéig.
„Világbajnok Braun Ákos, Magyarország! Gyönyörű, Ákos! Laci bácsi! Jaj, de szép! Magyar történelmet írt a judosportban Braun Ákos!” – kiabálja a magyar tábor legnagyobb tüdejű szurkolója, az egykori nagy bajnok Csősz Imre, és milyen igaza van!
Történelmi ez a győzelem, hiszen ebben a súlycsoportban korábban senkinek sem sikerült ugyanabban az évben megnyernie az Eb-t és a vb-t is!
„Csodálom, hogy ilyen jól bírta az olasz. Befogtam a karját, beraktam kettesbe, aztán hármasba is, de nem fájt neki. Mintha gumiból lett volna” – magyarázza a magyar judo második világbajnoka, akit ujjongva köszönt a szobatárs, Ungvári Miklós is: „Fantasztikus ez a fickó! Büszke vagyok, hogy a barátja lehetek!”
A kairói élményeket a judósok sosem felejtik el, de a történtek másokat is megmozdítottak. Braun Ákos a világranglista első helyén zárta az évet, az Európai Judoszövetség (EJU) pedig a kontinens legjobb judósának választotta meg 2005 végén. Itthon sem maradt visszhang nélkül a bravúros kettős győzelem: az Év sportolója-választáson – a világklasszis úszót, Cseh Lászlót megelőzve – Braun Ákos lett az első, s a paksi judós kéznyoma felkerült a Hírességek falára.
Ha ma visszatekint, apukaként, az EJU háromdiplomás informatikusaként, azt mondja, nem bánja, ami a mesebeli esztendő után történt. A következő olimpiai ciklusban sem sikerült kiharcolnia az ötkarikás részvételt, ráadásul ezúttal is csak néhány pont hiányzott hozzá. A kvalifikációs sorozatot záró lisszaboni Eb-n olyan szerencsétlenül alakult minden, hogy a döntőbe kellett volna jutnia Pekingért, a megszerzett bronzérem kevésnek bizonyult. Hősünk mégis tiszta szívből örült annak a bronznak. Pályafutásának utolsó világversenyén sikerrel vívta meg az utolsó mérkőzését.
Világbajnokként, Európa-bajnokként a magyar judosport egyik legeredményesebb versenyzője, aki az olimpián egyszer sem mutathatta meg, mire lenne képes. Peking után többek között az ő példája miatt változtatták meg drasztikusan a kvalifikációs rendszert, ma már elképzelhetetlen lenne, hogy ilyen eredményekkel valaki lemaradjon az olimpiáról.
„Bárhogy is történt, örökké hálás lehetek a judónak, s ez igaz lenne a vb- és Eb-arany nélkül is. Nem bántam meg a sok lemondást, ami a versenysporttal járt, mert bejárhattam a világot, rengeteg barátot, ismerőst, élményt kaptam. A judo nékül nem lennék az, aki…”
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2016
Forrás:
Gombkötő Roland:
A magyar judo aranykönyve
Fotó: IJF, Záhonyi Tamás)
