2016. február 28.

Az első magyar olimpiai aranyérem története

Huszonnégy esztendővel ezelőtt, 1992 nyarán történt: az alig húsz esztendős Kovács Antal váratlan győzelmet aratott a barcelonai olimpián. Idézzük fel az első judós aranyérmünk történetét A magyar judo aranykönyvéből!



Az olimpia harmadik napján kezdődtek meg az ötkarikás judótorna küzdelmei. De hogyan! A fiatal debreceni Csősz Imre ragyogó szereplésével, mindjárt az első napon bronzérmet szerzett, a magyar judósport negyedik olimpiai bronzérmét! Tuncsik József montreali érmét követően a moszkvai ötkarikás játékok, Ozsvár András és Kincses Tibor harmadik helyezése után tizenkét évet kellett várnunk rá, hogy újra ott állhasson egy magyar versenyző a dobogón. Óriási siker, s ha ezzel véget is érne számunkra a barcelonai olimpia, elégedettek lehetnénk, hiszen végre újra az éremszerző sportágak között tartják nyilván a judót Magyarországon is.

Szerencsére még folyatódik a torna, ma a 95 kilogrammos súlycsoport küzdelmeire kerül sor a férfiaknál, míg a nőknél a 72 kilósok lépnek tatamira. Az egyetlen magyar induló a paksi Kovács Antal lesz ezen a napon, aki alig két hónappal múlt húszesztendős, de máris ragyogó eredményei vannak a felnőttmezőnyben: februárban ötödik lett a Hungária-kupán, majd bronzérmet szerzett a párizsi Európa-bajnokságon.

Az egyetemi tanulmányait felfüggesztve készült fel az olimpiára, de kérdés, hogy ilyen fiatalon mire megy majd rutinosabb ellenfeleivel szemben. Moravetz Ferenc szövetségi kapitány elsősorban nem is tőle vár jó szereplést, hanem a csapat két nagyágyújától, a két Európa-bajnoktól, Csák Józseftől és Hajtós Bertalantól.

Kovács Antalt az első körben mindenesetre nem kell félteni, az angolai Moisés Torres lesz az ellenfele. Az afrikai judósról senki sem tud semmit, sosem látták nemzetközi versenyen, ettől persze még lehet ügyes fiú, bár ebben a sportágban igen ritkán történnek csodák.
Reméljük, nem a most következő meccs lesz életének legemlékezetesebb küzdelme.
Lássuk!

Be kell vallani, tényleg nem a judo Torres igazi sportja, legalábbis nem nagyon érzi, hogy mit kellene tennie. Sután mozog, Anti talán kissé félti is a sérülésektől, ezért csak finoman vágja oda, kétszer egymás után, mindkétszer hátsógáncs után. Két vazari a vége. Mondjuk, hogy az angolai jó partner volt a bemelegítéshez, és ahhoz is, hogy olimpiai újoncunk átessen a tűzkeresztségen.


De most már erős ellenfél következik. Igazi nagyágyú, az aranyérem egyik nagy esélyese. Dmitrij Szergejev az egykori Szovjetunió csapatát, a Barcelonában Független Államok Közössége néven induló alakulatot erősíti. Ő nyerte meg a Hungária-kupát, a párizsi Európa-bajnokságon pedig a francia Traineau mögött lett ezüstérmes.

„Már Pakson átnéztük a sorsolásomat, akkor úgy éreztem, semmi esélyem sincs Szergejevvel szemben, nálam ő volt a favorit, az aranyérem esélyese” – mondja Kovács Antal, aki azért természetesen legyőzte a „félelmét”, s mégis eljött az első olimpiájára.

Természetesen nem felkészülés nélkül, s ezúttal nem elsősorban a végeláthatatlan edzőtáborozásokról beszélünk – azok is megvoltak. A paksi fiú edzőjével, Hangyási Lászlóval az ellenfelekből is alaposan felkészült. Talán nincs is olyan versenyző a súlycsoportban – na jó, Torrest nem számítva –, akiről ne lenne néhány videofelvétel az edző tarsolyában.

Az egyik csapattárs mesélte az egyik junior Európa-bajnokságon történteket ezzel kapcsolatban: úgy esett, hogy néhány versenyző városnézésre indult Ankarában, amelyről az igen késő esti órákban sikerült visszaérniük a szállásra. Amint a szobájuk felé igyekeztek, megálltak Kovács Antal ajtaja előtt, az ugyanis tárva-nyitva állt. Odabent a paksi judós és az edzője még mindig a nap során készített videofelvételeket elemezte, hogyan lehetett volna jobban szerepelni, az egyes szituációkban mit kellett volna – másként – tenni. Igaz, hogy Ankara szépségeit nem láthatta, de cserébe ennek az aprólékos tudatosságnak előbb-utóbb megjöhet az eredménye...

Mondjuk éppen ezen a napon, Szergejev ellen.
„Szervusz, Szergej!” – kiabálja a lelátón a boldog bronzérmes, a szokásosnál is viccesebb Csősz Imre, aki a hazánkban oly népszerű bohócra utal az ellenféllel kapcsolatban. Az orosz judós „hálából” úgy kap bele Kovács szemébe, hogy kiesik a kontaktlencséje. A magyar versenyző a felszabaduló adrenalintól nem éppen nyugodt kézzel megpróbálja visszarakni, de nem sikerül, az apró lencse a szőnyeg szélénél álló keretorvoshoz, Béres doktorhoz kerül.

Azt azért tudni kell, hogy „Gólya” – ahogyan a nyakigláb Kovács Antalt a többiek becézik – nem lát túlságosan jól. Lencse nélkül tulajdonképpen csak alig-alig. Ez azért a judóban nem különösebben előnyös felállás.

Szergejev igyekszik összegyűjteni a kalimpáló paksi végtagjait, aki közelebb húzza magához, mintha csak jobban meg akarná nézni magának, de közben végtelenül hosszú lábát óvatosan ráfonja az orosz bokájára. Aztán hopp! Máris ott a kis külső horog, dől a drága Dmitrij, csak irányban kell tartani a felsőtestét, azt pedig csukott szemmel is lehet.

Ippon!
Minden jóérzésű magyar embernek.
A bírónak azonban csak jukó, de mit bánjuk, alig egy perc maradt hátra. Anti persze alighanem többre készül,
merthogy nem látja a táblát.
Szergejev nem tud újítani, és úgy ér véget a meccs, hogy igazából egyszer sem tudott igazán ránk ijeszteni.

Kész szerencse, hogy a paksi fiú a sorsolás ismerete ellenére is eljött Barcelonába…




Pedig az is várható volt, hogy a legjobb négy közé jutásért a brazil Aurélio Miguel lesz az ellenfél. Nem akárki! Ő az olimpiai bajnoki cím védője, de világbajnoki érme és pánamerikai bajnoki címe is van. Nem igazán tudni, milyen formában van, hiszen 1989-ben „eltűnt”, s csak az év elején vált bizonyossá, hogy indulni akar Barcelonában.

„Miguel indult februárban a leondingi versenyen, oda csak azért utaztunk el, hogy megnézzük, mire képes. Úgy láttam, nem lesz semmi baj, meg tudom verni” – jegyzi meg elöljáróban az amúgy rendkívül szerény és tisztelettudó, pelyhedző szakállú fiatalember.

Mélyen meghajol az olimpiai bajnok előtt, aztán összecsapnak.
S máris bajban a brazil. Az ő szemével nincs baj, mégis, mintha nem tudná a magyar srác végtagjait rendesen befogni a tekintetével, egy aprócska bokadobással, egy icipici kokával máris nálunk az előny!

Aurélio kifejezetten dühös. Nagyjából százötvenmillió brazilnak kell majd elszámolnia otthon, s mit mond majd, nekik. Hogy címvédőként kikaptam egy kokával egy húszéves magyar fiútól? Így aligha folytathatja a pályafutását, s később híres ügyvéd vagy politikus sem lehet belőle, csak nevetnek majd rajta az emberek…

Összeszorított fogakkal valahogyan összenyalábolja a magyar fiút, s most… Ő dob. Kovács kiszabadítja az egyik karját, s mint egy nagy evezővel, azzal lapátol a levegőben. Valamennyire sikeresen, hiszen nem lesz az akcióból ippon, „csak” jukó. De az a fránya jukó is nagyon sokat érhet Brazíliának.

Mindkettő megigazítja a judogiját. Naná, ilyen gyűrött kabáttal nem lehet folytatni, veszi az egészet a tévé. Aurélio elégedetten tekeri a derekára előbb a fekete övet, aztán a pirosat. Közben igyekszik a légzésének periodikáját csillapítani, s alighanem arra gondol, ez a meccs most már megvan, nem a zöldfülű magyar lesz, aki szétrombolja a legendáját.

Pedig de!
Merthogy Anti – aki sokkal gyorsabban öltözik, s már alig várja a bírói vezényszót – nagyon elszántan indul előre. Ragyogóan veszi fel a fogást, s mintha egy oktatófilmben látnánk, partnerét mozgatva szép ritmusban hármat lép oldalra, majd a megfelelő pillanatban ragyogó belső combdobást indít, a brazil mázsás testének mozgási energiáját az anyaföld felé irányítva.

Aurélio csattan.
Az ínyencek csettintenek.
A bíró bizonytalanul lendíti magasba a karját, de félúton mintha meggondolná magát, ad még egy esélyt a címvédőnek. Ippon helyett vazari…
A lényeg, hogy újra nálunk az előny. S hiába marad Miguel Auréliónak még egy perce, hogy kiköszörülje a csorbát, erre itt, ezen a napon már nincs lehetősége. Kovács Antal jut be az olimpiai elődöntőbe!


Forró, de csöppet sem fullasztó este Barcelonában. A nap még a látóhatár felett, ám a reggeli események már oly távolinak tűnnek. Hol van már a hajnali ébredés, a mérlegelés, a reggeli? Milyen rég volt, amikor megérkeztünk a világhírű barcelonai klub színeit hirdető kék-gránátvörös palotába, a Palau Blaugranába. Ki emlékszik már az angolai Torresre…?

Mi következünk, a 95 kilogrammos súlycsoport első elődöntője, benne a holland Theo Meijer és a magyar Kovács Antal. A mi fiunk ugye húszesztendős, a holland fiatalember pedig huszonhét. A legszebb judós korban van, megannyi ragyogó eredménnyel a háta mögött. Juniorként kontinensbajnok és világbajnoki bronzérmes volt, felnőttként is nyert már Európa-bajnoki aranyat, vívott már világbajnoki döntőt, s most pályafutását a legfényesebb olimpiai éremmel akarja megkoronázni. Amilyen nagy meglepetés, hogy a paksi fiú eljutott idáig, olyan természetes, hogy a barcelonai olimpián Theo Meijer elődöntős.

A hollandok nagyon izgatottak, a judotorna első napján ugyanis nem volt mit ünnepelniük, ma viszont két versenyzőjük is elődöntős, Meijer mellett a női 78 kilogrammban Irene de Kok is a döntő kapujában áll. A sportágnak nagy hagyományai vannak Hollandiában, elég csak arról megemlékezni, hogy a judo első olimpiáján, 1964-ben Anton Geesink volt az, aki a tokiói közönség előtt győzte le a hazaiak favoritját, így nem Japán nyerte meg mind a négy aranyat.

Előbb De Kokot figyelik, de ő elveszíti a japán Tanabe elleni elődöntőt. Pedig a nők itt, Barcelonában judózhatnak először „igazi” olimpiai éremért…
„Dan Theo!” – mondja bizakodva a holland televízió riportere, s különösebb nyelvtudás nélkül sem nehéz kitalálni, hogy a történtek után Meijertől várja a javítást.

Tatamin a férfiak. Kovács Antal is sokat változott reggel óta. Mintha kiforrottabb versenyzővé vált volna ez alatt a néhány óra alatt. A holland legalábbis nem tudja kibillenteni lelki és fizikai egyensúlyából. Pedig az elmúlt hónapokban jó néhány edzőtáborban gyűrték egymást, s mindeddig többnyire Meijer volt a jobb. Csakhogy ez a barcelonai olimpia, amelyen a magyarokkal nem lehet bírni…

Bizony, ez még csak az olimpia harmadik napja, s már négy aranynál tartunk! Az első napon Egerszegi Krisztina nyert a 400 méteres vegyes úszásban, másnap Darnyi Tamás a férfiaknál lett első ugyanebben a versenyszámban. Ma pedig „Egér” 100 méter háton lett olimpiai bajnok, s néhány perce a birkózók csarnokában szólt a Himnusz Repka Attilának! Micsoda nap!

Az első két perc eseménytelenül telik. Már ha mondhatunk ilyet egy olimpiai elődöntőről. Mert izgalomban nincs hiány, tövig rágjuk a körmünket, de a hollandok sincsenek ezzel másként, Meijernek ugyanis minden rutinjára szüksége van.

S van, amikor már a rutin sem elég! A harmadik percben járunk, a holland próbál jó fogást találni és indítani, de Kovács közbetámad, villámgyorsan lenyúl az ellenfél térdéhez, megragadja a nadrágját, kihúzza a lábát, s Meijer a hátán találja magát. „Jukka!” – harsogja az éterbe a Magyar Rádió kommentátora, de nem haragszunk rá, életében először jár judoversenyen. A jóleső ebéd után még nem is sejtette, hogy ma ismerkedik meg ezzel a sportággal, de az úszó és birkózó olimpiai arany mellett Kovács Antal menetelése olyan meglepetést hozott ezen a napon, hogy a rádiósok hirtelen csak a spanyolországi politikai tudósítót tudták elküldeni a Blaugranába.

Szóval jukó! Te jó ég, vezetünk! Még sosem jutott be magyar judós olimpiai döntőbe. S most itt van karnyújtásnyira. Csak két perc…
Nincs is kettő.
Meijer szemében már nem csillog a tűz. Tanácstalanul néz ki az edzőjére, miközben a másik oldalon Hangyási László próbálja meg szavaival felpaprikázni kétméteres tanítványát. A levegőben nincs benne, hogy a holland újítani tud, de nem szabad elhinni, hogy máris zsebünkben a továbbjutás…
Nekik szalad, nekünk vánszorog az idő.
Meijer jön előre, mint egy tank, tolja maga előtt a magyart, aki újabb indításokkal próbálja elejét venni a rohamoknak. A holland igyekezetét aztán egy intéssel jutalmazza a bíró, ezzel a büntetéssel már csak minimális az előnyünk…
De nincs túl sok hátra!
Húsz másodperc…

Meijer még mindig nagyon erős. De nem tud befordulni a dobásokhoz, Kovács minden alkalommal gyorsabb nála.
Tíz másodperc.
Egy utolsó, elkeseredett kísérletet indít az Európa-bajnok, de csak annyit ér el, hogy az elődöntő résztvevői egyszerre huppannak a hasukra.
Vége!
Kovács Antal áll fel elsőként, megrázza az öklét az edzője felé, aztán a lelátón a sajátjait keresi tekintetével, nekik is jár egy győztes ökölrázás. Megcsinálta! Bejutott az olimpiai döntőbe, ahová még soha egyetlen honfitársának sem sikerült!

A magyar táborban ünneplés kezdődik, mintha máris véget ért volna a nap, mintha már nem lenne több feladat. A nyúlánk srác próbál együtt örülni az őt ölelgető csapattársakkal, barátokkal, ismerősökkel és ismeretlenekkel, de legszívesebben egyedül maradna. Elbújna valahol a paksi Duna-parton, hogy megbirkózzon a lelke mélyéről előtörő érzésekkel. Boldogsággal és gyásszal. Néhány hónapja veszítette el az édesapját, aki most nem láthatja, ahogyan a fia olimpiai döntőt vív.




1992. július 28., Barcelona


Magyar idő szerint pontosan háromnegyed tizenkettő.
Az elmúlt percekben Pakson futótűzként terjedt a hír, hogy Kovács Anti bejutott az olimpiai döntőbe. Minden ablakban kéken villódznak a televízió fényei, ugyanabban a ritmusban. Az „Atomvárosban” egyébként is összetartanak az emberek, de egy ilyen nagy esemény még közelebb hozza őket egymáshoz.
Spanyolországi idő szerint háromnegyed tizenegy.
Kezdődik az olimpiai finálé a Blaugranában…

Az ellenfél köti fel a piros övet, Kovács Antalnak jut a fehér. Talán semmi jelentősége sincs ennek.
Raymond Stevensnek hívják a piros övest. Alacsonyabb a magyarnál, csak úgy lóg rajta a hatalmas judós kabát. Meglepetés, hogy eljutott idáig, eddig a Brit Nemzetközösségi Játékokon nyert aranyérme volt a legnagyobb sikere, de azért nem ismeretlen ebben a mezőnyben. Azt például mindenki tudja róla, hogy kegyetlen földharcos, s megvannak az eszközei arra, hogy a tatamira kényszerítse ellenfeleit.
Stevens győzni akar, s ezt már az első pillanatokban nyomatékosítja. Az első összekapaszkodásból lerántja a földre a magyart, s máris készíti elő a leszorítást vagy a karfeszítést. A mi fiunk próbál felállni, de a brit sportoló ügyesen „csomagolja” Kovácsot, hogy aztán máris két kézzel húzza maga felé a paksi versenyző karját.
Alig harminc másodperc telik el, s máris vége mindennek…
Stevens ráncigálja, tekergeti Kovács Antal jobb karját. Ebből senki sem tud kijönni. A magyar versenyző arcán lehet látni, milyen kínokat él át, de nem adja fel, nem kopogja le a meccset, valahogy megpróbál kapaszkodóra találni. Stevens lábát tartva igyekszik valamennyire tehermentesíteni a karját, miközben a brit minden erejét mozgósítva feszíti a végtagot.

„Mate!”
Erre a varázsszóra vártunk összeszorított fogakkal. A bíró megelégelte a földharcot, felállítja a versenyzőket.
Egy perc elszaladt az olimpiai döntőből, s ez az egy perc borzasztó volt számunkra.
A paksi judós úgy áll fel a földről, hogy a jobb kezére ne támaszkodjon. Furcsán megemelve tartja, bár próbálja leplezni, hogy nincs még benne élet, ezt Stevens is jól tudja. Ahogyan elhangzik a „Hadzsime!” vezényszó, azonnal Kovács jobb karjához nyúl, s húzza, rángatja. Próbál újabb földharcot kezdeményezni, de most sikerül a szőnyeg szélére menekülni. Újból állásból folytatódik a küzdelem.

Álmodoztunk, bizony. Eljátszottunk a gondolattal, hogy aranyérmet szerezhetünk, s most olyan keserű az ébredés.
Stevens borzasztóan erős. A rövidebb lábaival aligha tudja eldobni a magyart, ezért aztán inkább lefelé húzza, hogy maga felé rántva a földre kerülhessenek. Kovács Antal próbál felegyenesedni, hogy dobást indíthasson, de egyelőre a brit akarata érvényesül.
Két perc telt el. A táblán még nem szerepel pont egyik oldalon sem, legalább ebben bízhatunk…

Két és fél perc. A magyar versenyző először tud dobást indítani, lábával meg is akasztja Stevenst, de az éppen Kovács Antal hátára huppan. Már megint a földön gyűrik egymást, s Stevens azonnal megragadja a magyar jobb karját…
Elsőre nagyon veszélyesnek látszik, de Stevens már nem olyan erős, mint két perccel ezelőtt, nem tudja úgy behúzni ellenfele végtagját, a bíró is jóval hamarabb felállítja őket.
Ahogy hősünk feláll, egy pillanatra megtántorodik, hátrafelé lépve áll a helyére. Mintha most billent volna vissza helyes pozíciójába a Föld.

Mert az újabb összekapaszkodás már csöppet sem hasonlít az eddigiekhez. Kovács Antal ügyesen mozgatja riválisát, belső combdobást indít, s ahogyan tanulta, végig kontroll alatt is tartja az akciót, jukó a jutalma. Hárompercnyi rémálom után nálunk a vezetés!
A következő akciónál megint Kovács irányít, Stevens pedig már a földharcból is menekül, nincs már annyi ereje, hogy megtörje a magyart.

A brit versenyző hosszasan öltözködik. Ledobja előbb a piros övet, aztán a feketét. Megigazgatja a kimonóját, s közben próbál erőt gyűjteni. Egy perc és néhány másodperc maradt arra, hogy fordítson.
Aligha fog sikerülni! Most már a paksi fiú irányít, valósággal lekopírozza az előbbi combdobását, talán csak Stevens földre érkezése fájdalmasabb. Újabb jukó!
Most már meg kell lennie!

Olimpiai bajnok lehet ez a magyar fiú, minden idők legfiatalabb judós olimpiai bajnoka. Húszévesen és hatvanegy naposan!
A brit versenyző elkeseredetten megy előre, a bíró pedig meginti Kovácsot. Hát, spori, ez nem volt jogos! De ki bánja, tizenegy másodperccel a vége előtt egy koka már mit sem számít?!
A csapattársak üvöltenek, olybá tűnik, a csarnokban mindenki tudna magyarul. „Tíz, kilenc, nyolc…” Hangosan hallani a visszaszámlálást. „Három, kettő…”, s mintha erre várna Kovács, a már csak tántorgó ellenfelének kihúzza a lábát. „Egy… Megvan!”
A bíró jelzi, még egy kokát ért az akció, de ezt már csak a jegyzőkönyv kedvéért mutatja.
Kovács Antal karjai a magasban, talpon az egész Blaugrana, talpon egész Paks, egész Magyarország! Megvan a magyar judo első olimpiai aranyérme!




„A döntő előtt egyfolytában az járt az eszemben, nehogy elhatalmasodjon rajtam, hogy már biztos olimpiai érmes vagyok. Aztán az az első perc tényleg nagyon forró volt, fogalmam sincs, hogyan bújtam ki a szorításából. Tudtam, hogy a brit nagyon jó a földharcban, de ilyen szégyen mégsem érhetett, hogy a földön kapok ki, rúgkapáltam, izegtem-mozogtam, s valahogy kiszabadultam. Ez aztán engem nyugtatott meg. És jött a kondi. Mert Stevens ugyan erős volt, de csak az első három percben. És már ordított bennem egy hang, Anti, ezt meg lehet verni! Félig-meddig önkívületi állapotban voltam, de az agyam a helyén volt, pontosan tudtam, hogy hová nyúlok, mit és miért csinálok..."

Ilyen egyszerű. A végére elfogynak az ellenfelek. Csak a dobogón találkoznak újra: a második fokra Raymond Stevens, a harmadikra Theo Meijer és Dmitrij Szergejev áll. A legtetejére pedig Kovács Antal.
„(Atom) Anti felébresztette a várost” – ezt a címet adja írásának Lakat T. Károly, a Nemzeti Sport szerkesztője, de másoknak is eszébe jut az erőmű és az ifjú sportoló teljesítménye között párhuzamot vonni, így Kovács Antal ezen a napon nemcsak egy olimpiai aranyérmet, hanem új becenevet is kap.



A sikere pedig szárnyakat ad a többieknek. A döntőig jut két Európa-bajnokunk, Hajtós Bertalan és Csák József is, előbbitől csúnyán elveszik az aranyérmet, különben Magyarország megelőzné Japánt az éremtáblázaton. Egy arannyal, két ezüsttel, egy bronzzal, Wagner József ötödik és Gránicz Éva hetedik helyével így is Barcelona a magyar judosport legsikeresebb olimpiája, amit hónapokig tartó ünneplés követ.
Kisfiúk és kislányok százai könyörögnek szüleiknek, hogy vigyék el őket a judoterembe, mert olyan sportolók akarnak lenni, mint Atom Anti.
Néhánnyal közülük még találkozni fogunk…


 
LEGYEN ÖN IS A KLUB TAGJA!
(Judoinfo.hu 2016
Forrás:
Gombkötő Roland:
A magyar judo aranykönyve
Fotó: Magyar Távirati Iroda
IJF, Záhonyi Tamás)



Atomerőmű SE

Vezetőedző:
Hangyási László Botond

Edző:
Braun Ákos
Dobai Krecht László
Kanczler István
Keszthelyi László
Péri Balázs

Honlap:
www.ase.hu





Központi edzőterem címe:
Paks, Barátság utca 3.


Galéria

Támogatók